Számos okból szokás a Cápát mérföldkőnek tartani, például rögtön Spielberg karrierje, és az ő atmoszférateremtő-félelemkeltő eszközeinek továbbélése szempontjából egy abszolút megkerülhetetlen darab. Ezen felül az is köztudott, hogy az addig hagyományosan gyenge időszaknak számító nyarat a Cápa eredményei tették a szuperprodukciók játszóterévé, ezzel (illetve az erőfeszítéseinek többségét a szórakoztatásra fókuszáló hozzáállásával) megteremtve a modern blockbustert. De általában pont ezek az alkotások azok, amelyek a jelentőségükön kívül mára már sok értéket nem képviselnek - és szerencsére a Cápa az üdítő kivétel.
Az nyilvánvaló, hogy ez a darab nem korszakokon átívelő mondanivalójával, filmtörténelmi szempontból meghatározó ötleteivel érte el azt a kultstátuszt, amelynek a mai napig örvend, hanem mert egy technikai mestermű. És mint ilyen, kézenfekvő a feltételezés, hogy megoldásai sokkal könnyebben válnak meghaladottá és elavulttá. Csakhogy a film éppen azokat a stíluselemeket vonultatja fel, amelyek azóta is meghatározóak a filmvilágban. Míg a kortársak a jelenetek dinamikáját teljesen felrúgó, kimerevített, vagy éppen agyonvágott csúcspontokat gyártottak, Spielberg mindent a feszültségfokozás kiszámított ritmusának rendel alá, és még ma is képes azzal hatást elérni, hogy mennyire kihangsúlyozatlanul fűzi bele néhány jelenetbe címszereplőjét. Williams zenéje sem a kulcsmomentumok felerősítésére szolgál, hanem éppen arra, hogy egy vízalatti szubjektív nézőpont vagy a vízben úszó kivehetetlen tárgyak láttán is a legrosszabbat sejtsük. Spielberg rövid, de gyakori egysnitteseivel, kimért dinamikájú kameramozgásaival, és felesleges vágások nélküli szerkesztésével tökéletesen építi fel művét.
Ennek ellenére a Cápa leggyengébb pontja egyértelműen a klasszikus katasztrófafilmes dramaturgiát használó, valamint a városatyák és a valódi veszélyt felismerő főszereplők konfliktusára építő felvezetés. Kidolgozott, de mára már erősen kiszámítható, és látványosan csak a valódi összecsapást késleltető szakasz ez, amely a továbbiak szempontjából hamar jelentőségét is veszti. Az alkotás ugyanis akkor teljesedik ki, amikor három hősét egy hajóra téve összeereszti a fenevaddal, és Spielberg eszköztára teljes fényében tündökölhet. A második egy óra egy kalandfilmes elemeket is magában hordozó, pazar horror-thriller, amely nemcsak meghatározta a rendező későbbi hasonló műveit (pl. Jurassic Park), de még csak nem is vall szégyent azokkal szemben.
És érdekes módon bár sokan hozzák fel a mű legnagyobb erősségének azt, hogy a szerkezet meghibásodása miatt elég sokára láthatjuk csak a lényt teljes valójában, Spielberg zsenialitása éppen abban mutatkozik meg, hogy azután is képes még fokozni a feszültséget és a veszélyérzetet, hogy a mű közepe tájától már nem egy ismeretlen rémmel van dolgunk. Hozzáteszem, ez részben a forgatókönyv érdeme is, amely jó érzékkel mindig csak a megfelelő mértékig eszkalálja az összecsapásokat, és például Quint visszaemlékezését is képes időkitöltő párbeszédből egy, rettegést elősegítő elemmé emelni.
A Cápa tehát nem a jól felépített karakterdrámák, elgondolkodtató konfliktusok filmje, és ez akár még fel is róható neki, de a vállalásait 40 év távlatából is tökéletesen teljesíti. Nyilván túlzás lenne odáig menni, hogy azóta sem sikerült Spielberg munkájához foghatót alkotni (hiszen a rendező maga is megtette már ezt jó párszor), de ha valaki egy remek horror-thrillert szeretne látni, akkor kézenfekvő választás lehet ez a film.
8/10
A Cápa teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
