West Side Story (1961)
2016. június 03. írta: FilmBaráth

West Side Story (1961)

west_side_story.jpg

Shakespeare Rómeó és Júliája akkor is remekmű, ha musical formában születik újjá a filmvásznon, az 50-es évek végének Amerikájába áthelyezve. Az avoni hattyú alkotása azért időtlen, mert örök emberi érzelmekről (szerelem, gyűlölet, barátság, stb.) és a minden korban érvényes emberi természetről szól. 1957-ben a Broadway-en mutatták be a zenés újraértelmezést, amely hatalmas sikert aratott, így egyértelmű volt, hogy moziban a helye. Mivel Robert Wise életében először rendezett musicalt (aztán jól belejött, A muzsika hangját is neki köszönhetjük, de trekie-ként természetesen muszáj megemlítenem, hogy az első Star Trek filmet is ő tette le az asztalra), megkapta erősítésként a rendezői székbe maga mellé Jerome Robbins-t (a táncok koreográfiája főleg az ő érdeme). A színpadi változatból is többen részt vettek a filmben is, bár nem az eredeti szerepüknek megfelelően (a Bernardo-t játszó George Chakiris például eredetileg Riff-et játszotta, én részemről el sem tudom képzelni, annyira összenőtt a Puerto Rico-i fiúval az emlékeimben). Hihetetlen, hogy már 55(!) éve készült ez a csodálatos musical, amely még ennyi idő után is magával tudja ragadni a nézőjét, a fantasztikus zene és a dalok, valamint a színészi játék ma is ugyanúgy ki tudja facsarni a szíveket, mint a bemutató idején. Jómagam musical-függőként természetesen rengetegszer láttam már (színpadon is, de nekem mindig a filmes változat maradt az igazi kedvenc), de ezredejére sem untam, még mindig sikerült újabb jelentésréteget felfedeznem benne. Méltán híres klasszikus, kötelező darab!

Az 1950-es évek New York-jában járunk. Az utcagyerekek kemény világában két rivális banda, a Rakéták és a Cápák harcolnak egymással a vezető szerepért. A Puerto Rico-i csapat vezetője, Bernardo (George Chakiris) nemrég hozatta Amerikába kishúgát, Mariát (Natalie Wood), aki egy iskolai bálon találkozik a rivális csapathoz kötődő Tonyval (Richard Beymer) és egymásba szeretnek. Mélyen hisznek abban, hogy az érzelmeik erősebbek, mint a gyűlölet, de a végzet ellen nem sokat tehetnek...

Meglepően erős társadalomkritikát mutat be ez az alapvetően szerelmi történet, az 50-es évek Amerikájában a bevándorlók nem éppen rózsás helyzetéről ilyen nyíltan beszélni nem éppen hétköznapi fegyvertény. De nem csak a latinók problémáiról esik szó, hanem azoknak a fiúknak az élete is bemutatásra kerül, akiknek a szülei nem éppen felemelő társadalmi helyzetben vannak, a gyerekeiket pedig az utca neveli fel, nem véletlen, hogy a barátság, a csapathoz tartozás mindennél fontosabb a számukra. Gátlások nélkül belekiabálják a kamerába a szereplők, milyen kilátástalan az életük, és mennyire nem marad más nekik, mint a banda, az az igazi családjuk, azon kívül nem tartoznak sehová. Szomorú képet kapunk az 50-es évek rögvalójáról, de ettől lesz igazán erőtleljes ez a feldolgozás, a szerelemi szálon túl nagyon komoly dolgokkal szembesíti a nézőket.

Áradnak az érzelemek minden képkockán, nem kímélik a lelkünket az alkotót, tépik szétfelé rendesen. A két ifjú, naiv szerelmes nem tudja, milyen végzetes eseményekbe fog fordulni a történet, fáj látni, hogy a gyűlölet mennyivel erősebb, mint a szeretet, illúzió azt hinni, hogy ebben a vad korban, amikor a felgyűlemlett agressziót csak erőszakkal tudják kiadni magukból a résztvevők mindkét oldalon, van esély a megbékélésre. Igazából senki sem akarta, hogy ilyen komolyra forduljanak a dolgok, mégis megtörtént a baj, a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok sorát már nem lehetett megállítani, a zárókép sem ad feloldozást, csak a végtelen fájdalom marad, és a gyász.  Tony igazából már túllépett a bandázó korszakán, dolgozó ember, komoly tervekkel, de Maria miatt mégis belekeveredik olyan eseményekbe, amelyekhez igazából már régen nincs köze. Doki próbál segíteni a reménytelen helyzetben lévő fiúknak, de érdemben ő sem tud változtani a dolgokon. Tony és Maria tiszta szerelméhez képest Bernardo és Anita kapcsolata jóval szenvedélyesebb, míg Riff és barátnője között nincs igazán mély érzelem. A szerelem mindenkinek mást jelent, és másként éli meg, de meglepő módon mégsem ezen van a hangsúly a történetben, hanem a társadalomkritikán, ennek ellenére nagyon jól tud működni a film.

west_side_story2.jpg

Leonard Bernstein zenéje mára már klasszikussá lett, minden dal ismerős, és mégis sokkal mélyebb tartalmat kap, amikor egyben hallgatjuk a filmben, tökéletes drámát írnak le, ugyanakkor a sodró érzelmek is teljes egészében bemutatásra kerülnek. Gondolom, mindenkinek van kedvence a jobbnál jobb számok közül (reménytelenül romantikus alkat lévén az enyém természetesen a Tonight), kíváncsian várom őket kommentben. Mindegyik dal önmagában is egy egész történetet mesél el, nem véletlenül népszerűek a mai napig a leghíresebbek közülük, egyetemes emberi érzelmekről szólnak, éppen ezért nem tudnak kimenni a divatból.

A tragikus sorsú Natalie Wood élete szerepét játszhatta el, nemcsak szép volt, hanem tehetséges is. Richard Beymer szintén Tony-ként írta bele magát a filmtörténelembe, soha nem tudta megismételni ezt a sikert. Mégsem ők voltak a legjobbak a színészek közül, a Rita Moreno-George Chakiris páros mindent vitt, nem véletlenül lehettek gazdagabbak mindketten egy-egy Oscar szobrocskával (összesen 10 díjat kapott az Akadémiától a film, tökéletesen megérdemelten).

Egyetlen gyengeséget tudok felróni a filmnek, a közepe táján egy kicsit szirupossá válik a történet, hogy aztán a párbaj során egy drámai fordulattal új erőre kapjon. Mindvégig sikerül fenntartani az érdeklődést, habár a romantikus szál mai szemmel nézve időnként egy kicsit negédessé válik, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen. Ha esetleg van valaki, akinek kimaradt az életéből ez a fájóan szép film, nagyon sürgősen pótolja! Ebben az alkotásban benne van minden, ami klasszikussá tud tenni egy musicalt, és még ma is, amikor a műfaj már régen túl van az aranykorán, sokat tud adni a nézőjének érzelmileg és lelkileg egyaránt.

9/10

A West Side Story teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr698769288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Bowman 2016.06.03. 14:41:10

Csaxólok, hogy a Rómeó és Júliát egy afgán faszi megírta száz évvel Sexpir előtt.