Másodvélemény: Kill Bill 1-2.
2016. május 30. írta: danialves

Másodvélemény: Kill Bill 1-2.

FilmBaráth kritikáit itt olvashatjátok

Quentin Tarantinoról mindenki tudja, hogy nem rejti véka alá filmes benyomásait, sőt, előszeretettel készíti produkcióit is azok alapján. Sikerének jelentős részét éppen annak is köszönheti, hogy számos filmrajongó gondolkodásával találkozik a szemléletmód (elég csak megnézni a The Wolfpacket, amelynek hősei egyes alkotások jeleneteinek újrajátszásában élik ki imádatukat - és pont Tarantino az egyik kedvencük), egyesek pedig a lopás, mint filmművészeti érték létjogosultságát vitatják, ugyanakkor ez az elvi vita rettentően ritkán tér ki konkrétumokra a rendező művei kapcsán. Márpedig a direktor munkássága és a Kill Bill szempontjából éppen az a legérdekesebb, hogy mit és hogyan dolgoz fel Tarantino, és nem az, hogy ez önmagában értékes-e vagy sem.kill-bill.jpeg

Úgy gondolom, egy olyan filmes esetében, aki második alkotását "Ponyvaregény"-nek nevezi el, tiszta sor, hogy alapvetően nem a magas művészet továbbgondolását tűzte ki céljául, és éppen az említett mű (vagy a maga felfogásában abszolút komolytalan, azonban mégis határozottan eredeti és érett végkifejletet hozó Becstelen Brigantyk) mutatta meg, hogy a megfelelő feldolgozásban ezek a benyomások is értékes alkotásokat adhatnak ki. Ezt vártam a rendező egyik legjobbjának tartott Kill Billtől is, amely azonban igencsak alulteljesít ilyen téren.

A koncepció alapvetően remek újragondolása a bosszúfilmeknek: az ápolóval kezdődő, egymásra épülő megtorlások sorozata remekül ad ki egy olyan történetfolyamot, ahol a kezdeti, abszolút ösztönös gyilkosságoktól a második rész végére eljutunk a hasonlóan zsigeri reakciókra építő zsáner teljes újjáértékeléséig. A Kill Bill végső fordulatában, és a korábban erre építkező ambivalenciában megkérdőjelezi minden bosszúmozi alaptételét, miszerint a vendetta végrehajtása és az általa vett elégtétel a legfontosabb. Ha csak ezt veszem, a Kill Bill valóban erős és filmtörténelmi jelentősége mű, azonban Tarantino ezt az elképzelést súlyosan felvizezi a saját játékaival.

A csapattagok kivégzése által kijelölt út ugyanis semmi másról nem szól, mint hogy a rendező a különböző, elsődlegesen keleti harcművészeti stílusok megidézését belefűzhesse művébe, és a Kill Bill egyre inkább ezek, és nem saját története működtetéséért kell élni. Az egyes áldozatok háttere (pl. O-Ren Ishii múltja vagy Budd redneck főnöke) rettentően keveset tesz hozzá az egy alakok árnyalásához, a küzdelmek tétjéhez, arról nem is beszélve, hogy ezek a figurák csak gyorsan elhulló gyalogok a fő összecsapás felé vezető ösvényen (ezt éppen az bizonyítja, hogy azok a szereplők is bőven elegendő karakterizációt kapnak, akiknek múltjára, jelenére a forgatókönyv nem szentel külön szakaszokat). A főszereplő kapcsán alkotott flashbackek sem éppen az összeszedett és dinamikus történetmesélés mintapéldái, de legalább sokkal több funkciót  és érzelmi töltetet kapnak- elsősorban ez emeli számomra a második részt az első fölé.killbill2.jpg

A befogadás igazi nehézségét azonban nemcsak a folyamatosan a lényegtelen részletekben leragadó narratíva, hanem bizonyos motívumok színvonala is okozza: nem fér a fejembe, hogy az egyébként látványos akciójelenetnek ígérkező első rész végi leszámolást miért kellett 30 éves, áporodott klisék igénytelenségével megvalósítani. Ambíciója és egyszerű mérete miatt én is sokáig szerettem ezt a finálét, de utólag be kell látnom, a rendező borzasztó ritmustalan és mesterkélt módon oldotta meg a feladatot. És mintha maga Tarantino sem tudná a miértjét azon kívül, hogy lelkiismeretesen szeretett volna valami megszólalásig hasonlót alkotni ahhoz, amit gyerekkorában nézett. Így sok más momentum is erőteljesen hatásvadász körítést kap, a párbeszédek és színészi alakítások is B-filmesen eltúlzottak és giccsesek, beleértve a második rész lezárásának sok pillanatát is, amellyel Tarantino sikeresen eléri, hogy abban a filmjében is csak a vért és a bosszúállást szeressük, ahol végre egyszer szerethetnénk a hősét is. Ezzel pedig végeredményben visszacsúszik oda a Kill Bill, ahonnan elvileg kiemelkedhetett volna: egy olyan darabbá válik, amelyben a kaszabolás érzékletessége válik az elsődlegessé, nem a rendező mondanivalója.

Ahhoz képest tehát, hogy elvileg arról a filmről beszélünk, amelyben "Tarantinonak annyi mondanivalója volt, hogy ketté kellett bontania", a Kill Bill egyik legnagyobb gyengesége, hogy tele van öncélúan létező stílusgyakorlatokkal, amelyeket ráadásul inkább pontos megvalósítottságuk, mintsem valódi értékeik miatt lehet értékelni. Ezzel együtt is a bosszúfilmek egyik gyöngyszeme, amely egy összeszedett, letisztult formában sokkal hatásosabb élmény is lehetett volna - és ez az, amelyet Tarantinonak a Becstelen Brigantykban már lényegesen jobban sikerült megvalósítania.

Kill Bill Vol. 1: 7/10
Kill Bill Vol. 2: 7,5/10

A Kill Bill teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A Kill Bill 2 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr358757716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása