Robert Capát még 17 éves koromban ismertem meg, mikor is egy iskolai napon választhattam: vagy kémia dolgozatot írok, vagy múzeumba megyek valami fényképész kiállítására. Az utóbbit választottam - mily meglepő - és végül megismerhettem egy olyan magyar származású, a világban is jól ismert személyt, akire méltán lehetünk büszkék. A Kissé elmosódva Capa II. világháborús élményeiről szól, amely egy sok helyen megtoldott memoár, több mint 100 fotóval mellékelve. És hát imádtam az egészet.
Robert Capa, eredeti nevén Friedmann Endre 1913-ban született, pesti középosztálybeli zsidó családban. 17 évesen kellett elhagynia Magyarországot, Berlinben tanult újságírást, de Hitler hatalomra kerülésekor újfent égni kezdett a talpa alatt a talaj, végül Párizsban kötött ki. 1936 tavaszán született meg a Robert Capa név, amely hamar híres lett, és ez év augusztusától jelentek meg Capa tudósításai a spanyol polgárháborúról. A milicista haláláról készült fotó is ekkor készült.
Capa összesen 5 háborút örökített meg: a spanyol polgárháborút (1936-39), a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben (1938), a II. világháború európai hadszíntéreit (1941-45), az első arab-izralei háborút (1948) és a francia-indokínai háborút (1954). 1954. május 25-én, Indokínában munka közben aknára lépett és meghalt. Több mint 70 ezer felvételt hagyott örökül.
A Kissé elmosódva lapjain egy igazi kalandor, egy életművész tűnik fel, aki nem aggódik túl sokat a jövőn, "majd csak lesz valahogy" mentalitással vág bele a legelkeserítőbb helyzetbe is. Szerette a kényelmes szállodákat, a jó piát és a nőket, de még jobban szerette, ha térdig állva a sárban, a fényképezőgépével megragadta azt a bizonyos megfogó pillanatot.
"– Capa – mondta az alezredes (...) –, meggyőződésem szerint maga ejtőernyősnek született.
– Én leginkább magyarnak születtem."
Capa 1942-ben kezdi a történetét, amikor is eléggé legatyásodva tengeti életét New Yorkban és megkeresik a lehetőséggel, hogy a II. világháború európai hadszínteréről tudósítson. De mivel magyar állampolgár (amely ekkor Horthy uralma alatt és a németek oldalán áll), így se útlevele, se engedélye, sőt, ellenséges idegennek minősül, akinek a fényképező felszerelését is le kell adnia. A legtöbb ember illedelmesen becammogott volna a hivatalba, hogy megpróbálja megoldani a problémát, de Capa nem: elhatározza, hogy bármi áron eljut Angliába. A többi pedig - ahogy mondják - már történelem.
Capa stílusán érződik, hogy írói ambíciói is voltak, a könyv végig humoros, teletömve anekdotákkal. Valószínűleg az életben is teljesen ilyen volt, a látott, megélt borzalmakon a humora segítette át. A háború alatt többek között megjárta Angliát, Franciaországot, Olaszországot, Szicíliát, Észak-Afrikát. Sorban villannak fel Capa mellett a különféle arcok, történetek és közben a férfi önként keresi a veszélyes helyzeteket. "Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel" - mondta egyszer, és valóban, ő mindig közel ment, ha kellett ejtőernyős bevetésen vett részt, vagy fél nap üldözte a folyamatosan mozgó frontvonalat. És sokszor azt sem tudta kinek, minek dolgozik. A háború ellenpólusaként megjelenik egy romantikus szál, pár ismerős a múltból (például Hemingway, akivel jó barátok voltak), de annyira nem voltak erősek, mint például Szicília felszabadítása, vagy az a bizonyos D-nap.
Capa harctéri sokkot kapott a D-napon, a normandiai partraszálláskor. Kórházba került. "Hét nappal később értesítettek, hogy a "Könnyű Vörösről" készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. Így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze."
A mai világban, amikor bárki, bármikor elkattinthat egy fotót, pár kattintással másolatot készíthet róla, vagy továbbíthatja, a fényképészet már mást jelent, mint 50 évvel ezelőtt. Capa is csak erősítette bennem az érzetet, hogy régen mennyivel értékesebb volt ez a tevékenység. Ő maga is úgy küldte el a főnökének a filmtekercseket, hogy nem tudta mennyi, hogy sikerült, nem tudta őket végignézni, vagy megfilterezni. És mégis, órákig lehet nézni a fotóit, amelyek mind értékes pillanatot örökítenek meg. 2008 végén 1010 fotóját vásárolta meg a magyar állam, így azok a mi kincseink, és ennek csak örülhetünk. A könyvet is mindenkinek ajánlom, eszméletlen erős olvasmány.
A könyvet a Park Kiadó jóvoltából olvashattam el.
