Az egyre inkább klasszikussá váló Borat egy szokatlan formátum, amely valahol félúton helyezkedik el egy mockumentary és játékfilm között: ugyan gerincét a kamera elé álló áldozatok adják, a jeleneteket egy koherens narratívába kívánja rendezni. Ezzel pedig ugyanabba a hibába esik, mint a jó pár évvel később egy másik hasonló műfajt, a prank videókat történetmeséléssé változtatni igyekvő Bad Grandpa: bár mindkét formátum lényege az áldozatok reakciói lennének, egy koncepciózus narratíva során éppen, hogy nem ezekre helyeződik a hangsúly.

A Borat számomra egyik legbeszédesebb jelenete például az volt, amikor egy kongresszusi képviselőre végeredményben csak annyi szerep jutott, hogy a címszereplő történetét végighallgatva ráébressze a figurát, hogy előző este összeszedett barátai valójában melegek. Nem tudni, hogy miért volt szükség arra, hogy ezt egy politikus mondja ki, egyáltalán, hogy miért volt szükség bárkinek is megfogalmaznia a nyilvánvaló csattanót, de a stílus úgy követelte meg, hogy Sacha Baron Cohen viccének legyen hallgatósága a kamera előtt is.

Ennek ellenére hiba lenne elhallgatnom, hogy ennél ezerszer jobb pillanatokat is sikerült filmre venni, a Borat koncepcióját például abszolút igazolja, amikor a homoszexuálisok felakasztásáról szónokló rodeószervező után főhősünk egy egész stadionnyi embert háborít fel egy kazah ál-himnusszal - amelynek továbbélése (miszerint egy világversenyen később tévedésből ugyanezt a himnuszt játszották a kazah győztesnek) legalább ilyen humoros lett.

A Boratra ugyanakkor nem véletlenül jellemző, hogy rendre Sacha Baron Cohen (eseteként egyébként szintén igencsak szórakoztató) one-man-show-jává alakul: mintha maga is érezné, hogy a dokumentarista gegeken keresztül meglehetősen nehezen valósítható meg sallangmentesen a klasszikus vígjáték-szerkezetre felhűzott történet, a címszereplő rendre kénytelen magához ragadni a kezdeményezést a gegek céltudatosabb alakítása érdekében. A végeredmény viszont még így is döcögős, az interjúrészletek, a megrendezett vacsorák nem találnak rá a tipikus hollywoodi komédiák ritmusára és szerkesztésére.

A Borat tehát összességében egy felemás koncepció és élmény: ahhoz túlságosan improvizatív, hogy szándékolt poénjai júl működjenek, ahhoz pedig túlságosan is kevés mozgástere van, hogy igazán eljátsszon a kamera elé ültetett áldozataival. Ami viszont mégis menti az összképet (és amiért végeredményben kultfilm lehetett), hogy központi figurájának jelenléte és megnyilvánulása annyira természetes humort sugároznak magukból, amely viszonylag kevés tudatosság mellett is működőképes. Cohen igazi mesterműve azonban A diktátor, ahol sokkal szervezettebb formában valósította meg ugyanezt a koncepciót.

7/10

A Borat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán