A Beépített tudat kapcsán - Reynolds, és az ő tudatát megöröklő idősebb főhős révén - sokaknak ugorhat be az Önkívület, amely egy hasonló tudattranszferes elképzelésre építkezett (igaz, teljesen más irányba terelve az alapötletet). Azonban sajnos van egy sokkal fájdalmasabb párhuzam a két film között: a Beépített tudat is épp olyan kihagyott lehetőségek tárháza, mint a tavalyi Tarsem Singh-mozi.
Bill Pope (Ryan Reynolds) egy CIA-ügynök, aki egy spanyol anarchista szervezet ellen küzdve tragikus módon meghal. Ami nagyon bántja főnöke (Gary Oldman) lelkét, lévén, hogy csak ő tudja, hova rejtette el a hackert, aki egy backdoort talál a világ rakétarendszereibe. Ezért egy forradalmi eljárást kifejlesztő orvoshoz fordul (Tommy Lee Jones), hogy ültesse át Pope emlékeit egy erre alkalmas "gazdatestbe": Jericoba (Kevin Costner), a kifejletlen homloklebennyel rendelkező, tehát mindenféle kontroll és érzelem nélkül működő elítéltbe. Így az a helyzet áll elő, hogy a szabállyal és erkölccsel nem törődő bűnözőre vár a világ és a CIA megmentése.
A koncepció ismét kiváló, és nemcsak lehetőséget ad egy izgalmas és látványos alkotásra, de azt egy eredeti szemszögből bemutatva (és a sci-fi elemeknek hála érdekes gondolatokkal fűszerezve), ráadásul a főszereplő karakterívében is ott lehetne a kellő érzelmi töltet. A film azonban a fentiek határozott összeszerkesztése helyett csak hanyagul pancsol egyet az általa felvetett ötlethalomban. Például akció-thrillerként kapásból adós marad mindkét műfajjal: a látványelemek egyértelműen egy olyan produkció tanúbizonyságát adják, amelyet kétszer akkora költségvetésre írtak meg, mint amekkorából végül leforgatták (vagy csak túl sokat költöttek színészekre), így hiába indul az akciójelenetek többsége ígéretesen, azokat néhány közepesen érdekes megoldással még azelőtt rövidre zárják, hogy igazán izgalmassá válhatnának. Apropó izgalmak: a Beépített tudat annyira rosszul építkezik szereplői célja kapcsán, hogy világosan kijelölt út híján rendre csak vergődéssé válik a számos karakter bonyolult kapcsolati hálójában. A szkript leginkább azon dolgozik, hogy mindenki találkozzon mindenkivel, és elegendő időt kapjon a vásznon, eközben pedig sem a feszültség, sem a határidő sürgőssége nem érződik a vásznon.
A legkínosabb pontja a műnek azonban a rettentően kidolgozatlan ellenfél, akinek többnyire csak annyi a közreműködése a történetben, hogy egy monitor mögött hackel valamit, fájdalmasan leegyszerűsített karakterét pedig még egy annál is sótlanabb színésszel játszatják el. Mindezt egy olyan produkcióban, amelyhez sikerült megnyerni Gary Oldmant is, csak hogy a világ legidiótább CIA-funkcionáriusának szerepkörét osszák rá. (Most komolyan, ki az, aki elengedi utolsó reményét egy információ megszerzésére, csak mert egy meglehetősen idegbeteg módon előadott kihallgatás során nem kap rá választ?) De ha már színészek: a Beépített tudat fénypontja Kevin Costner és az ő figurája. Jerico talán az egyetlen elem az alkotásban, amit sikerült nagyjából az alkotói szándékban rejlő potenciálnak megfelelően megvalósítani: agresszív, cinikus, egy tökéletes antihős, akiből a forgatókönyv korrekt módon varázsol hőst, Costner pedig ezt a Bruce Willis-i alakot még Bruce Willisnél is jobban hozza. De itt is úgy érzem, "hősünk" szociopatikus ráébredése a börtönön kívüli világra sokkal ötletesebben és humorosabban is megvalósulhatott volna, mint ahogy láttuk.
Mindenesetre ez az egy-két apróság mondatja velem azt, hogy a Beépített tudat minden hiányossága ellenére mégsem lett olyan sótlan és jellegtelen, mint az Önkívület, ugyanakkor hihetetlenül dühítő, hogy egy kis alapossággal és odafigyeléssel minden további nélkül odaférkőzhetett volna az év legjobbjai közé. Egy újabb elrettentő példa, hogy még a legígéretesebb történetekből is lehet felejthető tucatmozit faragni, ha nem ölünk bele semennyi energiát.
6,5/10
A Beépített tudat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
