A Batman Superman ellent övező, vérre menő kritikusok vs. rajongók párbaj jó pár remek írást szült a témában (például ezt, ezt, vagy ezt), és nem elvitatva ezeknek az álláspontoknak a jogosságát (gyakran én is kívánom, hogy egyszer felnőtt emberek is felfogják azt, amit ez a kritikus két, 6 éves gyereknek írt a Zootopia kapcsán), értelemszerűen inkább magával a jelenséggel foglalkoztak, mint a mögöttes okokkal. Természetesen nehéz is érdemi vitát folytatni, amikor a szerzőket kritizálók szinte kivétel nélkül barlangi trollok, önigazolást kereső rajongók, vagy éppen kínosan gyenge alkotásaik bizonyítványát magyarázó alkotók, de ettől még tagadhatatlan, hogy a filmkritikában is vannak bőven olyan emberek, akiket jogosan érhetnek ilyen támadások. Fentebb már idéztem a Zootopia negatív kritikáit jegyző kolléga közül a egyiket, egy másikukat azonban csak elrettentő példaként hoznám, hogy olyan emberek találnak megélhetést ebben a szakmában, akik összes kritikai szempontja az, hogy mennyire nem értenek egyet egy alkotás üzenetével (vagyis inkább azzal, amit ők belemagyaráznak.)

De a továbbiakban tartózkodnék konkrét szerzők és trendek pellengérre állításától (már megtették ezt mások és magam is számos alkalommal), ehelyett inkább egy szokatlan szempontból világítanám meg, pontosan mi lehet a mélyben húzódó igazság a DC-rajongók pampogása vagy a Zootopia 100%-os értékeléséért küzdő gyerekek érvelése mögött. Egy másik posztom kapcsán került elő a CinemaSins és az Honest Trailers-videók összehasonlítása, amelyek az utóbbi évek során a filmekkel kapcsolatos humor meghatározó szereplőivé nőtték ki magukat a Youtube-on. Arról lehet vitatkozni, hogy ezeknek egyáltalán mennyire van létjogosultságuk, de az sokak számára evidens, hogy a két csapat nagyon is eltérő utat járt be az elmúlt néhány esztendőben.

A korrekt összehasonlítás kedvéért mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a két formátum mögött teljesen más koncepció áll abból a szempontból, hogy a Screenjunkies egy filmekkel foglalkozó vlogger-csapat, akiknek kritikái, spoileres film- és előzeteskibeszélői mellett a határozottan legnépszerűbb, de alapvetően csak melléktermékeik ezek az őszinte trailerek. Ezzel szemben a CinemaSins kizárólag erre a műsorra építette fel csatornáját, és később próbálták bővíteni a portfoliójukat. Éppen utóbbi kapcsán világlott ki, hogy a CinemaSins mennyire felszínesen, és kizárólag csak a divatos közhelyeket hangsúlyozva képes kritizálni egy rendező stílusát, amelyre már a humor sem mentség, ezzel párhuzamosan pedig számos kritika érte őket azzal kapcsolatban, hogy a videóik már csak nézhetetlenül fárasztó szőrszálhasogatások. Mert régen még volt szignifikanciája annak, hogy a Transformers hibáiból 3-szor olyan hosszú videót lehet összevágni, mint A sötét lovagéiből, mára azonban a lényegesebb plot hole-ok főszerepét átvették a kontinuitási hibák és a szőrszálhasogatás, egy bármilyen produkcióra ráhúzható sablont alkotva.

Ezzel szemben az Honest Trailers egy döbbenetes fejlődésen ment át, amelyet jól példáz Az ébredő Erő kapcsán alkotott darab: a videók a humoron keresztül gyakorlatilag felsorolják nemcsak a kitárgyalt mozi összes pozitívumát és negatívumát, de most már képesek az egyes nézői vélemények pluralitását is kifejezni. Természetesen felmerülhet, hogy mennyi hozzáadott értéket jelent, hogy valaki képes egy 6 perces videóban korrektül aggregálni az interneten addig felbukkant összes szempontot, de az őszinte előzetesek tudattalan ereje éppen az, hogy szembesítenek olyan álláspontokkal, amilyenekkel mi nem biztos, hogy találkoznánk.

Ez egyrészt érthető arra is, hogy a kizárólag szekértáborokban, világösszeesküvésekben, és a Marvel pórázán tartott kritikushadban gondolkodni képes tömegek számára demonstrálják Scott Renshaw fentebb emlegetett szavait, miszerint attól, hogy valaki szereti a Zootopiát, még nem kell a kardjába dőlnie, mert valaki más meg nem. De szemben azokkal a gondolatokkal, amelyeket nem akarunk megfogalmazni egy mozgókép kapcsán, sokkal fontosabbak azok, amelyeket nem tudunk, és ez a szembesítés sokkal fontosabb, mint a fenti ellentét feloldása. A kritika ugyan képviselhet az átlagnézőkkel ellentétes szempontrendszert (kétségtelenül van egy ilyen funkciója, főleg az önmaguk fontosságát ezzel igazoló sznob esztéták számára), de az alapvető lényege éppen az lenne, hogy annak is mondjon valami újat, aki történetesen egyetért vele.

Ez talán kicsit más megvilágításba helyezi Alex Proyas sorait is, amelyek első látásra tökéletesen illenek a sértődöttségében saját kognitív disszonanciáját csökkenteni igyekvő rajongók megjegyzései közé, azonban ha a birkamentalitásról szóló szavait nem egy könnyen befolyásolható filmkritikus-társadalomra értjük, hanem a fentiek képében nézzük, máris látható benne valami igazság. Ebbe nagyon sok minden belefér: hogy a többség nem teszi próbára a film kapcsán benne előre kialakult skatulyákat, hogy éppen a fentiekből eredően elképesztően ignoráns módon viszonyul egy alkotáshoz, vagy hogy annyira beleszeret a saját stílusába, hogy az teljesen megöli a tartalmat. Természetesen nagyon nehéz ezt úgy észrevenni valaki gondolatai kapcsán, hogy nem csúszunk bele "a kritikus előre eldöntötte, hogy utálni fogja a filmet", "nem értetted, menj Transformerst nézni!" troll-közhelyekbe, de a fenti tételmondatom kapcsán éppen elég egy kérdést feltenni: mond neked akkor is valami újat, amikor egyetértesz vele? Egy bűnrossz produkció 367 hibájának felsorolása mond neked érdemben valami olyat, amit még nem tudtál? Te, aki valószínűleg nem rajongsz Michael Bay munkásságáért, a CinemaSins stílus-összefoglalójában vagy Tony Zhou elemzésében találsz olyan gondolatokat, amelyeket még te magad nem fogalmaztál meg?

Persze azt tudom, hogy a kettő közül melyikkel fogsz inkább egyetérteni, és melyik visszahangozza a fejedben kavargó gondolatokat. A CinemaSins pedig ezt csinálja végtelenül profin: ők azokra építettek fel egy brandet, akik a saját véleményüket szeretnék egy vicces Youtube-videóban újra meghallgatni. De amikor egyszer történetesen nem vág egybe az álláspontjuk, ezek az emberek jó eséllyel azt fogják hirtelen érezni, hogy valami szakmaiatlan divatfikázással kerültek szembe egyik pillanatról a másikra (emlékszem, mekkora felháborodás volt filmes körökben, amikor a Fury Road bűnei kerültek terítékre - érdekes módon más daraboknál évekig nem volt probléma a formátummal). Ez azonban csak másodsorban jelzi azt, hogy valóban gyenge munkáról van szó, elsősorban viszont annak bizonyítéka, hogy mi hogyan állunk a kritikához. Avagy a trollokat, Alex Proyast és a sértődött DC-rajongókat is valószínűleg gyakrabban vennék komolyan, ha nem csak akkor ismernék fel a rossz kritikust, amikor éppen vitában állnak vele.