A filmet a  Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Ironikus, hogy a The Daughterrel párban pont egy olyan alkotást volt szerencsém látni a Titanicon, amely éppen azt mutatta be, hogy hogyan lehet klasszikusokat jól feldolgozni. Habár talán túlzás lenne a Feketét a Rómeó és Júlia (vagy az azt már egyszer aktualizáló West Side Story) örököseként bemutatni, elvégre éppen csak főbb fordulataiban húzható meg ez a párhuzam, de az vitathatatlan, hogy a mű rendezőinek sikerült egy klasszikus történetet brutálisan aktuális köntösbe öltöztetni.

Hőseink ugyanis Brüsszel bevándorló lakosságának két tipikus alakja: a marokkói származású Marwan (Aboubakr Bensaihi) bátyjával együtt kisstílű lopásokból tesz szert a fényűző tiniléthez szükséges kellékekre, a színesbőrű Mavela (Martha Canga Antonio) pedig még csak ízlelgeti az alvilági létet, de laza iskolakerülőből hirtelen a drogot terítő Black Bronx banda tagja lesz. Amikor pedig a rendőrséget (hol máshol) egymásba akadnak, egy romantikus kapcsolat kezd kialakulni közöttük - egy olyan kapcsolat, amelyet a nagyon határozott identitással rendelkező közösségeik egyike sem fogadhat el.

A folytatás szempontjából pedig nem érdemes sok meglepetésre számítani a Feketétől, de ezzel le is tudtuk a film egyetlen és legnagyobb gyengeségét. Ezt a történetet ugyanis a szintén arab származású rendezőpáros remek érzékkel, és talán minden korábbinál hatásosabb formában tárja elénk. Nehezen érthető és inkább csak érzékelhető, mennyire értő filmes eszközökkel van ez a sztori feldolgozva, de ha a bolti lopások adrenalinlöketének dinamizmusát, a főhősök románcának hátteréül szolgáló katedrális szimbolizmusát nézem, valami a felszínen is látszik, egyébként pedig csak az tűnik fel, hogy egyre mélyebbre süllyedünk a Fekete atmoszférájába. Miközben folyamatosan zúg a belga gengszterrap, kirajzolódik előttünk egy olyan világ, ahol ezek a fiatalok már névről ismerik az őket csak jobb belátásra téríteni igyekvő rendőröket, ahol a "Molenbeek" csak egy átlagos, mindenféle asszociációtól mentes kifejezés, és ahol két párhuzamos univerzum létezik: az egyikben akkor vagy valaki, ha beszélsz flamandul, a másikban pedig akkor, ha teljesíted a "törzsfőnök" minden parancsát.

Az alkotás pedig nem szemérmeskedik, és igencsak kegyetlen gyomrosokkal mutatja be, hogy milyen eredménye lehet, ha valaki bekerül egy ilyen spirálba. Nem mond ítéletet szereplőiről és az őket körülvevő társadalomról, mindössze csak kérlelhetetlen módszerességgel bemutatja minden egyes rossz döntésük, megingásuk következményeit. A Fekete attól válik igazán súlyossá, hogy egy olyan viszonyrendszerben készült el, ahol nem hősök és gonoszok léteznek, hanem egytől-egyig áldozatok, akik tinédzserkori megingásaik, nagyravágyásuk vagy kilátástalan helyzetük mind önkéntelenül tragédiák felé hajt. Szép lassan pedig belénk is átszűrődik a szülők és rendőrök fájdalma, akik pontosan tudják, milyen végzet irányába haladnak ezek a figurák, mégis kénytelenek tehetetlenül nézni.

És valahol itt válik többé a film, mint egy belga tini-alvilágra igazított Rómeó és Júlia-átirat: csakúgy, mint a Mustang, a mindennapok lenyomata egy hozzánk rémisztően közel eső szubkultúrából, olyan érzékletességgel előadva, hogy még azt az 1000 kilométer távolságot is könnyedén leküzdi. Nem szükségszerűen fogalmaz meg új gondolatokat a témában, de éppen elég csak megtapasztalni ezt a világot, hogy alaposan letaglózzon.

8/10

A Fekete teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán