Duplakritika: Trainspotting (1996)
2016. március 20. írta: FilmBaráth

Duplakritika: Trainspotting (1996)

Én úgy döntöttem, az életet választom, és soha nem próbáltam ki a drogot (és a cigit sem, ráadásul alkoholt sem iszom, sőt már a kávéról is leszoktam, dögunalom, tudom, de én így érzem magam jól a bőrömben), ezért azt nem tudom megítélni, hogy mennyire reálisan ábrázolja a drogosok életét Danny Boyle kultfilmje. De rendkívül ütősre sikeredett, hiszen saját korának egyik legnagyobb szakmai és anyagi sikere lett, az angol  mozi egyik gyöngyszeme mind a mai napig. És én anno nem értettem, hogy miért. Természetesen azért nem vágott a földhöz akkoriban ez az alkotás, mert egyrészt jól nevelt úrilányként semmi közöm sem volt ahhoz a közeghez, amelyben játszódik, és 20 éves voltam a bemutató idején, tehát semmit sem fogtam fel a társadalomkritikai élből. Zagyvaságnak értékeltem, és teljesen hidegen hagyott. Úgy látszik, az évekkel bölcsül az ember lánya, mert most nagyon megfogott. Imádtam utálni minden percét, kiváló mozi!train.jpg

Renton (Ewan McGregor) drogfüggő, és meglepően jól érzi magát ebben az állapotban, melynek legfőbb oka, hogy amint tiszta lesz, szembe kell néznie a szürke valósággal, amelyhez nincs túl sok kedve. Így inkább elmerül a heroin által nyújtott álomvilágban, barátaival együtt. Azonban egyszer minden véget ér, valóban úrrá lesz a függőségén, és olyan lesz, mint akárki más, azonban addig nagyon hosszú utat kell bejárnia...

Irvine Welsh azonos című regényéből készült a film, amelyet olyan jól adaptált John Hodge forgatókönyvíró, hogy Oscar-díjra jelölték érte. Danny Boyle sem fogta vissza a kreativitását, melynek eredményeként mára már kultikussá vált jelenetek sora került vászonra, mint pl. a wc-ben történő eltűnés vagy a szoba tetején mászó kisbaba. A drogmámorhoz tökéletesen passzoló hangulat megteremtése nem kis feladat volt, pláne úgy, hogy kis költségvetésű alkotásról van szó, ennek ellenére bravúrosan sikerült. Véleményem szerint utánozhatatlan lett a végeredmény, ezért nagyon bátornak tartom az alkotókat, hogy le fogják forgatni a folytatást Welsh Porno című regénye alapján. Finoman szólva is kétséges, hogy meg tudják-e ismételni a sikert, főleg úgy, hogy a rendező és a főszereplő időközben már két évtizedet töltött el az álomgyárban, amibe lássuk be, nem kicsit kényelmesedtek bele. De reméljük, nem lesz igazam, és ismét elő tudnak állni egy friss és ütős darabbal, amelyet ugyanolyan sokáig fogunk emlegetni, mint ezt a nem éppen bűbájos darabot, amely meg merte mutatni, miért menekül egy fiatal a drogokhoz, hogyan éli meg ezt az életformát, és miként szabadul meg a függőségétől.

Nem olvastam a regényt, ezért nem tudom megmondani, mennyire voltak hűek az alkotók hozzá, az viszont biztos, hogy a filmes eszközök segítségével (vágás, trükkök, dramaturgia, stb) nagyon erős hatást tudtak elérni a közönség körében. Nem mondanám, hogy jobban kedvelnék tőle a drogosokat, de talán megértjük belőle, miért menekülnek egy szebb(nek tűnő) világba a rideg valóság elől. Az úgynevezett normális élet (karrier, család, ház,  a fogyasztói társadalom minden ismérve) egy fiatalember számára túlságosan unalmas, ráadásul nem akar szembenézni a saját korlátaival, inkább elbódítja magát, mert akkor nem kell éreznie semmit. Az önpusztító életmód természetesen nem tarthat örökké, rendkívül fájdalmas dolog a kijózanodás, a szembenézés a valósággal, az elvonási tünetek sokasága. De nem ez a legrosszabb, hanem az, amikor a nagy keservek árán kialakított új életbe hirtelen betoppannak a régi barátok, akiket el kell árulni a teljes gyógyuláshoz. Rendkívül összetett alkotás, amely talán hatásvadász, de annál ütősebb jelenetek sorával bombázza a nézőt, aki egyrészt örül, hogy végre igazi filmélményt kap, másrészt pedig sokszor bánja, hogy belekezdett a megtekintésébe (én sokkot kaptam a halott kisbabától), mégsem tudja levenni róla a szemét.

trainspotting2.png

Rendkívül elborult karakterek sorával találkozunk a filmben. Betegfiú igen szélsőséges figura, aki egyik pillanatban még James Bondról magyaráz teljes beleéléssel, a másikban pedig már egy drogmámorban fetrengő piti bűnöző, akinek semmi sem szent, ha anyaghoz akar jutni. Spud egy szerethető lúzer, Begbie egy igazi vadállat, Tommy pedig egy rossz útra tért jófiú. Habár érintőlegesen, mégis bepillantást nyerhetünk abba a reménytelen harcba, amelyet a fiúk szülei folytatnak a droggal, átélhetjük, mekkora csapás a családnak egy ilyen helyzet. A barátságról is szól a film, ahogyan arról is, hogy a drogmámorban már tényleg nem számítanak az emberi kapcsolatok, csak a szer létezik, amelyhez bármi áron hozzá kell jutni. Ijesztően realista képet fest Danny Boyle a drogosok mindennapjairól, ahogyan azt is bemutatja, mi elől menekülnek, és mekkora zsákutca az életük.

Ewan McGregor talán élete legjobb alakítását nyújtja a filmben (szomorú, de hosszú idő után csodálkoztam rá arra, hogy valójában milyen jó színészről van szó, aki az utóbbi legalább egy évtizedben nem sok érdemlegeset kezdett a tehetségével). Robert Carlyle szokásához híven remekül játssza a szerepét, Johnny Lee Miller azóta sem tudta felülmúlni ebben a filmben nyújtott formáját. Ewen Bremner játszotta volna eredetileg a főszerepet, de Spud-ként is remek volt, Kevin McKidd és Kelly MacDonald szintén jó választás volt.

Semmit sem öregedett 20 év alatt Danny Boyle filmje, még mindig ütős darab, amely kellőképpen fel tudja kavarni nézője lelkivilágát, sokkol és elgondolkodtat. A fogyasztói társadalomnak mutat görbe tükröt, amelyben mindenki keresi saját magát, ugyanúgy, mint Renton, aki nem akar középszerű lenni, és a végén mégis boldoggá teszi, hogy ő sem különb, mint más. Másfél órás pokoljárás ez az alkotás, amely bátran provokatív, azonban időnként a polgárpukkasztás fontosabb a számára, mint a főszereplő jellemfejlődése. Intravénásan lenne jó tolni az ilyen mozikat, bár lennénk ma is ilyenek!

9/10

(FilmBaráth)

---------------------------

Danny Boyle idén 20 éves munkája előkelő helyet foglal el a drogfüggőségről szóló alkotások között - többek között amiatt is, mert alapvetően csak részben szól a drogfüggőségről, és emellett egyszerre egy generációs film, egy riasztóan őszinte szociográfia, és egy tanmese, hogy ez a bizonyos társadalmi környezet hogyan nyomja rá a bélyegét valaki életére. És ha megnézzük a Trainspotting nyitómonológját, a 3 évvel későbbi Fight Club retorikája és gondolatisága szinte elhalványul, Irvine Welsh szövegei annyira jól ragadják meg a 90-es évek értelmes perspektíva nélküli lázadóinak lelkivilágát. (Talán nem véletlen, hogy a rendező is előszeretettel narrálja a főhőssel az eseményeket, a képek ugyanis sok esetben képtelenek felérni Welsh soraihoz.) Boyle pedig erre építkezve egyfajta szkeccsfilmet gyárt filmje első feléből, amelyben hősei életének szinte minden szelete megjelenik a szerhasználattól kezdve a munka elkerülésén át a párkapcsolatokig, a frappáns és színes jelenetek sora pedig az abszurd humor, valamint a függőségből eredő iszonyatos lealjasodás és tragédiák közötti skálán játszadozik remekül.

trainspotting.jpg

Ez veszik el valahol a játékidő fele tájékán, ahol a forgatókönyv láthatóan elkezd nagyobb léptékben gondolkodni, és Renton leszokásával felvetni azt a sokkal izgalmasabb kérdést, hogy az ő addikciója mennyire volt tényleges szerfüggőség, és mennyire az őt magába szippantó baráti társaság és kultúra természetes hozadéka. Ezzel viszont két probléma is adódik: egyrészt erre a választ már eddig is bőven megkaptuk (ha máshogy nem, Tommy sorsán keresztül), így ez a szakasz csak egy fárasztó játék a nézővel, hogy a főszereplő is eljut-e erre a következtetésre, másrészt ebben a koncepcióban már sokkal kevésbé működnek ugyanazok az eszközök. A Boyle védjegyévé vált szokatlan beállítások, a narráció haladását követve lassuló képek és ugráló vágás jól működnek, amíg egy kissé esetlegesen felépülő, energiával teli eseménysort kell a vászonra álmodni, de egy megfontoltabb, mélyrehatóbb történetmeséléshez egyáltalán nem passzol.

A Trainspotting második felének alapvető disszonanciája éppen az, hogy eszközei révén ugyanazt a könnyed, vibráló gegparádét keressük benne, miközben itt már sokkal súlyosabb, humort is maximum nagyon sötét formában használó elemekre szeretne Boyle rávilágítani a történetben. Azonban ez a váltás igazán soha nem történik meg, és 45 perc erejéig beleragadunk egy céltalan white trash moziba, amely drámaiságot és poénokat is csak nyomokban tartalmaz, és ahelyett, hogy teljességében mutatná be a szereplők addig gyönyörűen építgetett önsorsrontását, az utolsó percek a Guy Ritchie-féle lowlife-gengszterfilmek előképévé degradálják a koncepciót.train2.jpg

Boyle tehát képtelen megadni azt a csúcspontot, amely egy igazán erős üzenetet hordozó, korszakos mozivá tehetnék a Trainspottingot, amely így inkább csak hangzatos mondatok, durva poénok, és döbbenetesen gyomorforgató pillanatok összessége marad. Ezek természetesen elég emlékezetesek és zseniálisak ahhoz, hogy mély nyomot hagyjanak a közönségben, de tartok tőle, hogy a "Choose life"-monológ szellemessége mögött elveszik az a tartalom, amit Welsh valójában mondani akart ezzel - és ez jelentős részben a film hibája.

7/10

(danialves)

A Trainspotting teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr628458990

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MEDVE1978 2016.03.21. 14:00:20

Kiváló film, nagyon szerettem. Engem nem zavart a D. Alves által leírt "hanyatlás" a film második részében. Renton az én értelmezésem szerint "felnő" egy olyan helyzetből, ahonnan a barátai képtelenek. Spud és Sick Boy gyakorlatilag gyerekek vagy fiatal felnőttek maradnak, Bigbie egy agresszív állat, aki így lázad. De ezek az emberek ugyanazokon a "körökön" pörögnek, nem tagozódnak bele abba az "átlagéletbe", ami a sima polgárok döntő részét jellemzi. Renton egy idő után rájön arra, hogy vége az "arany" éveknek, be kell szürkülni, különben meghal.
Ez nekem részben egy felnőtté válás élmény, kompromisszum az élettel. Nekem - bár nem drogoztam - volt hasonló, a tizenéves korom végén és a huszas éveimben. A világ szép volt és szabad, buli, csajok, pia stb. Minden a baráti körrel, mindenki mosolyog, boldog az élet, főleg egy pár pohár - üveg bor után. Utána az ember előbb-utóbb el kezd gondolkodni a komoly párkapcsolaton, megállapodásról az életben, családalapításról stb. És aztán kiegyezik ezzel és ezért kezd dolgozni, mert ez elérhető és viszonylagos boldogságot ad.
A másik dolog, ami szerintem nagyon kijön a filmből, hogy ez az időszak nagyon "boldog". Renton is boldog, drogozni jó és szerintem ezt később sem bánja meg. Csak rájön, hogy így nem megy tovább.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2016.03.21. 20:38:31

@MEDVE1978: Nyilván ez a film lényege, de nekem pont azért túlhúzott, mert én egyáltalán nem gondolom, hogy Renton eleve boldog lett volna. Ahogy írod, a haverjai nagy része egy gyökér és ezt ő is tudja, a drog pedig szerintem leginkább arra kell neki, hogy ebbe az ingerszegény életbe egy kis örömöt vigyen. Még a legelején van egy jelenet, ahol éppen leszokófélben van és hallgatja Begbie "sztoriját", példázandó, hogy mennyire unalmas az élet, ha nincs a heroin. Tommy is akkor szokik rá a szerre, amikor szerelmi csalódás éri, egyszóval számomra sok jel van arra, hogy a függőség részben a felelősség elől menekülés, részben viszont boldogságpótlék nekik. (Nem véletlenül az egyik legnagyobb tragédia után következik a legsúlyosabb időszakuk.)
Szerintem Renton alapvetően előbbi részét élvezte, nevezetesen, hogy semmi más dolga nincs, csak feküdni egész nap és tépni, de egyre inkább egyértelművé vált számára, hogy ez milyen szánalmas életformával jár együtt. És nekem ebben az volt a borzasztóan fárasztó, hogy erre kb. a hatodik teljesen nyilvánvaló jelnél jut el.

gyerek 2016.05.13. 18:02:11

@danialves: te olvastad a könyvet?

gyerek 2016.05.15. 10:55:20

@danialves: Mert többször hivatkozol Welsh szövegeire, de ha olvastad volna, nem tennéd. Ugyanis alig-alig idéz belőle a film, a choose life monológ például nincs benne, új karakterek vannak benne, összevon többet, stb... Egyáltalán nem azok az arcok jelennek meg előtted, ha olvasod. Különben nagyjából egyetértek azzal, amit írsz, csak szerintem ez a disszonancia is egy erőssége a filmnek.
Amúgy ajánlom, hogy olvasd el a könyvet (mindenkinek ajánlom:), nagyon jó szerintem, és érdekes elgondolkozni utána a filmadaptáción. Szerintem 5 másik filmet lehetne belőle csinálni, amiknek semmi közük nincs egymáshoz, a könyvhöz viszont egyaránt kapcsolódnak.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2016.05.15. 11:07:40

@gyerek: Akkor elnézést, de nekem ezek a részek annyira könyvszerűek voltak, hogy biztos voltam benne, hogy abból emelték át. Elolvasom majd feltétlenül.

gyerek 2016.05.15. 12:05:29

@danialves: Mondjuk az most jutott eszembe, hogy amúgy simán írhatta ezeket a szövegeket a filmbe Welsh is, úgy tudom elég aktívan részt vett a készítésben, sőt Mikey Forrestert ő alakítja. Szóval érezhettél ilyen kontrasztot a kép és szöveg közt, spec. én nem éreztem...

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2016.05.15. 13:57:36

@gyerek: Mármint úgy értem, hogy nem konkrétan Welsh stílusát éreztem rajta, hanem nagyon sok adaptációnál tapasztaltam már, hogy van valami tök jól megfogalmazott, vizuálisan egyébként is átadhatatlan szakasz, és a rendezőnek nincs szíve kihagyni, úgyhogy a végeredmény tele van ehhez hasonló narrációval, monológokkal stb. Ezért hittem azt, hogy a Trainspottingnál is ez volt a helyzet.