Ma már egy Trónok harca epizódban több szexjelenet van, mint korábban egy tucatnyi erotikus filmben összesen, azonban a pornó és a játékfilm közötti láthatatlan, de annál élesebb határt még ma sem lépik át az alkotók. Azért vannak bátrabb rendezők, akik nem félnek a sikamlós témától, de ma már biztosan nem fognak olyan kiugró sikerre szert tenni vele, mint Paul Thomas Anderson a 90-es évek második felében. A Boogie Nights kultikus alkotás volt a maga korában, a hozzám hasonlóan jól nevelt úrilányoknak természetesen nem illett beismerni, hogy ilyen romlott filmet megnézett, engem pedig még természetesebben nem ez érdekelt, és csak azért is megtekintettem. Nyilván túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem a drámai mélységeit, de annál jobban értékeltem a menőségét, mert ugyebár mégiscsak bepillantást nyertünk a pornóipar kulisszái mögé, Burt Reynolds és Marky Mark (akkoriban így ismerte a fiatalabb korosztály Mark Walhberget) kettőse mindent vitt, és természetesen mindenki azt találgatta, hogy szükség volt-e protézisre abban a bizonyos zárójelenetben, amelyben akkoriban rendkívül szokatlan módon premier plánban láthattuk a főszereplő férfiasságát (csak, hogy senkinek se legyenek kétségei: igen, volt). Szép emlékeket őriztem a filmről, ezért félve újráztam, de szerencsére nem csalódtam, még mindig földhöz tudja vágni a nézőt ez a bevállalós alkotás, amely a látványos pornós felszín alatt kiváló korrajzot mutat a 70-es évek végéről, a 80-as évek elejéről, kőkemény drámát kapunk a pofinkba.

Eddie (Mark Wahlberg) nem jeleskedik túlságosan a tanulásban, nincs túl jó melója, a jövője kilátástalan, egészen addig a percig, amíg nem találkozik Jack Horner-rel (Burt Reynolds), a neves pornófilmrendezővel, aki meglátja benne a hatalmas tehetséget. Dirk Diggler néven hamar befut a szakmában, azonban a kábítószer rabja lesz, és ez végzetes a karrierjére nézve...

Ma már olyannyira magas a nézők ingerküszöbe szex terén, hogy valószínűleg sokan nem értik, miért kavarhatott akkora vihart ez az alkotás, de akkoriban ez a film tényleg nagyon bátornak számított, habár tényleges aktust nem láthattunk, de nem sok mindent bízott a képzeletre a rendező. Mégsem ezek a jelenetek voltak a legdurvábbak, hanem azok, amelyek nem testileg, hanem lelkileg meztelenítette le a szereplőket, olyan mély bugyrainak láthattunk bele a lelküknek, amelyet nem biztos, hogy látni akartunk.

Nem vagyok álszent, a pornó nem ördögtől való jelenség, megvan a maga helye és ideje az arra fogékony nézők körében, de lássuk be, nem igazán képvisel művészi értéket az ebben a műfajban foglalkoztatott színészek teljesítménye. Anderson hihetetlen erővel mutatja meg, mennyire tisztában vannak ezek az emberek azzal, hogy amit tesznek, az valójában nem helyes erkölcsileg, hiába a pénz és a szakmai sikerek, soha nem fogják megkapni azt a megbecsülést, amelyet a játékfilmekben dolgozó kollégáik. Nem véletlenül élnek úgy, mint egy nagy család, érzik, hogy a saját köreiken kívül soha senki nem fogja őket komolyan venni, nem törődnek az érzelmeivel, a problémáival, stb. A pornóiparban dolgozni választás kérdése, de ezt a fajta életformát nem mindenki tudja elviselni, nagyon komoly tragédiák bontakoznak ki a szemünk előtt. A szex, a bulik és a drog arra kell, hogy elvonják a figyelmüket saját magukról, arról, hogy ne gondoljak bele abba,  valójában mennyire felszínes és céltalan életet élnek. De mindig eljön a perc, amikor szembe kell néznünk saját magunkkal, és ez az erős trauma egyeseknél oda vezet, hogy megölik a feleségüket és saját magukat, másoknál azonban a kijózanodást jelentik, és az esélyt arra, hogy újrakezdjék az életüket.

Félelmetes, ahogyan a rendező a kezdeti csillogás után egyre mélyebbre visz bennünket a pornóipar legsötétebb oldalára, megmutatja, hogy milyen az emberek igazi arca, hogyan tesz tönkre életeket a kábítószer, mennyire nincs kiút ebből a műfajból. Leckét kapunk képmutatásból, barátságból, benne van a filmben a boogie, de a legmélyebb dráma is. Egyetlen árnyalattal hatásvadászabb ez az alkotás, mint kellene, de ennél nagyobb hibát nem nagyon lehet felróni neki, Anderson hihetetlenül fiatalon rendezett ilyen erős filmet, a pornóipart csak felhasználta arra, hogy megmutassa, milyen könnyű rossz útra tévedni, és milyen nehéz felállni a padlóról, és milyen kegyetlen tud lenni a show business. 

Burt Reynolds élete szerepét játszhatta el a filmben, pedig igazából saját magát alakította, mégis olyan súllyal volt jelen, hogy simán elvitte a show-t Mark Wahlberg elől, aki azonban így sem járt rosszul, hiszen Dirk Diggler jelentette a számára a belépőt Hollywoodba. Julianne Moore szokása szerint kiváló, Don Cheadle, Wiilliam H. Macy, John C. Reilly, Philip Seymour Hoffman szintén, de a férfi nézők emlékeiben valószínűleg a Rollerbaby-t játszó Heather Graham is mély nyomokat hagyott.

3 Oscar díjra jelölték a filmet, nem véletlenül, kiváló darabról van szó, amely polgárpukkasztó módon, de mégis szívet-lelket tépő drámát adott nekünk, és amelyből sok jelenetet vittünk magunkkal. Nem kevés társadalomkritikai éllel bírt az alkotás, Hollywood is megkapta a magáét benne, jól szórakoztunk rajta, de kellőképpen padlóra is küldött bennünket a rendező, akitől igazi filmélményt kaptunk, olyat, amelyből sajnos olyan kevés akad manapság. Testnedvekben tocsogó lélektani dráma, a legjobb fajtából.

9/10

A Boogie Nights teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.