Ha már látványosan az első 2016-os horrorról van szó, most bizonyára valamiféle összevetést kellene készítenem, mintha egy fontos alkotásról beszélhetnénk, amely legalább ennek az évnek a viszonylatában mérföldkő lehet, de nem tudok. És elsősorban nem azért nem vagyok képes ezt megtenni, mert tulajdonítok ennek jelentőséget, hanem mert ez egyáltalán nem az a film, amelynek bármi hasonló szerepe is lehetne. Ez a mű ugyanis nem több egy közepesen tisztességesen összehegesztett tucathorrornál, hogy éppenséggel nyithatta volna a 2013-as vagy a 2006-os évet is.
Greta Evans (Lauren Cohan) az USA-ból érkezik egy brit családhoz bébiszitterkedni, egy nagy, üresen kongó házba. Greta egyrészt erőszakos exe elől menekül, másrészt a család ajánlata is csábító, csakhogy az a helyszínen derül ki, hogy feladata egy porcelánbaba nevelése lesz, akit a szülők 20 éve elhunyt fiukként kezelnek és szeretnek. A házaspár a rövid ismerkedés után magára is hagyja Gretát, aki természetesen nem hajlandó folytatni a nevetséges színjátékot, ugyanakkor egyre több aggasztó jelet tapasztal, amelyek arra utalnak, hogy a szülők magatartása nem volt indokolatlan. És azt sem okkal kötötték a lelkére, hogy tartson be bizonyos szabályokat...
Vegyük végig tehát: magányos, Isten által is kísértetjárta háznak teremtett épület pipa, dögös naiva pipa, múltbéli tragédia pipa, de még a The Boy mellékkarakterei is annyira tipikusak a Russel Crowe-imitátor Rupert Evans-szel kezdve, hogy azt gondolná az ember, igazából nem is filmet, hanem egy horrorkurzus vizsgáját látjuk. Az alkotás ugyan jól mondja fel a leckét, de William Brent Bell akármilyen profin is adja elő a bevett formulát, azt nem tudja kevésbé elcsépeltté tenni. Babás horrort nem is olyan rég láthattunk, az anyaság pedig az utóbbi időben nagyjából minden második alkotás témája a műfajban, így meglehetősen szegényesnek tűnik, amit Stacy Menear fel tud sorolni ebben a forgatókönyvben. Ráadásul még mintha magának sem tudná értelmesen megfogalmazni, pontosan hogyan is szeretné a főhős belső küzdelmét a horror forrásához kötni (illetve, hogy egyáltalán annak mi a fő forrása: a hátborzongató porcelánbaba, vagy a tipikus, agresszív redneck ex), és milyen szimbolikát szeretne ebbe belevinni. Ebből aztán olyan, akár blődségnek is tekinthető húzások következnek, amelyekből igencsak nehézkesen tudja kivágni magát a forgatókönyv, a játékidő nagy részében pedig ezt a tapogatózást vagyunk kénytelen nézni.
Mert hogy a horrorral jórészt adós marad a The Boy: két jumpscare-rel megkoronázott álomjelenet szolgáltatja az összes ijedséget az első egy órában, magyarul a valóság síkján semmi rémisztőt nem képes eddig a pontig mutatni a mozi. A finálé pedig félelmetessége ellenére is illúzióromboló, hála a nagy fordulatnak, amely nemcsak, hogy alaposan alulmúlta a várakozásaimat, de ráadásul kísértetiesen rímel egy két évvel ezelőtti film csavarjára is. (Csak a rend kedvéért: mivel a The Boy jó pár éves forgatókönyv, ezt nem plágiumvádként írom, hanem a horrorban jártasabbakat figyelmeztetném a csalódásra. Spoiler-rajongók meg itt lőhetik le maguknak a konkrét címet.) Egyszóval, aki a parafaktor miatt ülne be erre a mozira, az még a horror-vígjáték Krampusszal is jobban jár ilyen szempontból.
Ez a mű tehát keveset vállal, és még azt sem képes tökéletesen teljesíteni. Nézhetőnek még éppen nézhető, és az talán értékelendő is, hogy tisztességesebb munka, mint a műfajban készülő alkotások 90%-a, de sem új ötletek, sem borzongás, sem a horror zsánerén kívül is értékelhető elemek nem találhatók benne. Reméljük, ennél már csak jobb horrorok jönnek idén.
5/10
A fiú teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
