Több száz kiló tiszta izom, amely teljes erővel feléd száguld, olyan vadsággal, hogy a lélegzeted is eláll. Embert próbáló szituáció, hiszen egy ezüsthátú hím hegyi gorilla nagyon félelmetes tud lenni. Hiába tudod elméletileg, hogy nem szabad elfutnod, mert nincs esélyed, mégis megteszed, mert a menekülési ösztön erősebb, mint a bebiflázott szabályrendszer. Mindenki más örült volna, hogy túléli ezt a dicstelen első találkozást az emberszabású főemlőssel, azonban volt egy lány, aki visszament, és egy életre együtt is maradt az ő szeretett gorilláival. Dian Fossey különleges személyiség volt, akinek élete és tragikus halála üvöltött a filmvászon után, nem volt kérdés, hogy az állatvédelem mára már legendássá vált alakja előtt Hollywood is tisztelegni fog. Sigourney Weaver vállalta a főszerepet, Michael Apted pedig a kihívást, hogy méltó emléket állítson a gorillák megmentőjének. Nos, a célt elérte, nagyon szép és nem túlságosan hatásvadász alkotás lett a végeredmény, azonban a film utolsó harmadára sajnos kifogyott a szufla a történetből, ezért mesterműnek nem mondható, de kár lenne kihagyni az életünkből.

Dian Fossey (Sigourney Weaver) eredetileg azért érkezik Kongóba, hogy felmérje az ott élő gorillák számát, azonban hamar magával ragadja a hely varázsa. Aztán egy polgárháború miatt el kell hagynia az országot, és már megírja a felmondólevelét, az tervezi, hogy visszatér Amerikába, férjhez megy, és gyerekeket szül. Az utolsó pillanatban azonban rájön, hogy ez nem az ő útja, és ottmarad a hegyen a gorilláival, akikért szó szerint mindent feláldoz...

Hazudnék, ha azt mondnám, hogy az állatvédelemmel fekszek-kelek, azonban amióta egy imádnivalóan rossz kutyus gazdijának mondhatom magam, nyilván a korábbiaknál jobban érdekel a téma. Ez abból látszik a legjobban, hogy már láttam a filmet korábban, mégsem hagyott bennem mély nyomokat, most azonban teljesen bele tudtam feledkezni az igaz történetbe, amelyet természetesen kicsit felturbóztak a valósághoz képest, mégsem lett olyan, mint egy National Geographic dokumentumfilm, sikerült tartalommal megtölteni a gyönyörűen fényképezett képsorokat.

A film nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik, minden különösebb felhajtás nélkül mutatja be, milyen az élet a dzsungelben, hogyan teltek Dian mindennapjai imádott gorillái között. Végignézhetjük, hogyan lesz az átlagos amerikai lányból megrögzött állatvédő, miként kerül annyira közel az általa megfigyelt állatokhoz, hogy mindent feladjon értük. Élete szerelmével is képes volt szakítani azért, hogy velük maradjon, lemondott a saját családról azért, hogy minden idejét a gorillák megóvásának szentelje. Nos, a valóság a filmben ábrázoltnál jóval árnyaltabb volt (mivel érdekelt a főszereplő személyisége, természetesen utánaolvastam, és jól meglepődtem néhány momentumom, de ettől még nem tisztelem kevésbé Dian Fossey-t), viszont lényegi változást nem eszközöltek az életrajzon, csak nyilván fogyaszthatóvá alakították a történetet. A szerelmi szál rendkívül hangsúlyos, és a kelleténél egyetlen árnyalattal szájbarágósabb a mondanivaló, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen.

Egészen addig teljesen működik a film, amíg Dian úgy dönt, hogy a gorillákat választja a szerelem helyett. Azonban ezután jön egy 5 éves kihagyás, és az addig teljesen normálisan gondolkodó lányból hirtelen egy megkeseredett fúria lesz, és nem kapunk választ arra, hogyan is jutott idáig, ahogyan arra sem, mikor kezdte el olyan szinten gyűlölni az embereket, hogy túllépett egy bizonyos határt, amelynek eredményeként aláírta a saját halálos ítéletét. A zárókép katartikus a maga egyszerűségében, a rendezőnek volt annyi esze, hogy tudja, mikor nincsen szükség szavakra, elég, ha csak csendben elgondolkodunk azon, mit tett ez a bátor lány a hegyi gorillákért, és mekkora árat fizetett ezért.

Sigourney Weaver hozzá tudta adni azt a bizonyos pluszt a filmhez, amelytől valóban hiteles lett Dian Fossey karaktere, nem véletlenül kapott Golden Globe - díjat az alakításáért, és Oscar-ra is jelölték. Bryan Brown hozta a kötelezőt, John Omirah Miluwi simán zseniális volt, akárcsak Maurice Jarre zenéje.

Habár a filmen látszik, hogy azt Oscart szem előtt tartva készítették el, mégsem mondanám a mostanában általános életrajzi alkotásnak, élettel teli, az utolsó harmadtól eltekintve jól megírt és végigvezetett történet, amelyben sikerült eltalálni a természeti képek és a főszereplő életrajzának arányait. Fájdalmasan szép, elmélkedésre késztető dráma, amelyre megéri ráfordítani a játékidőt.

8/10

A Gorillák a ködben teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.