Mára már megszoktuk, hogy világsztárok járnak Budapest utcáin, szerencsére egymást érik a forgatások nálunk, belekerültünk a filmvilág körforgásába rendesen. Azonban néhány évtizeddel ezelőtt még hatalmas dolognak számított, hogy hollywoodi színészek látogattak el hozzánk. Egy generációval ezelőtt nem Hugh Jackman Lánchidas szelfije volt a menő, hanem az, ha valaki távolról egyetlen pillantást vethetett Sly-ra, Michael Caine-re és Pelére. Mert bizony focifilm készült mifelénk akkoriban John Huston tálalásában, és a hazai terepnek hála, több magyar színész is feltűnt az alkotásban egy-egy epizódszerep erejéig. Az MTK stadionban rengeteg statiszta kísérhette figyelemmel a Pelé által koreografált játékot, bizonyára még mindig emlegetik, mekkora élményben volt részük. (Ha esetleg akad közöttük olyan, aki olvassa a blogot, kíváncsian várjuk a kulisszatitkokat!). Vagyis különleges kapcsolat fűz bennünket ehhez a filmhez, amelyről azonban ennek ellenére kénytelen voltam már fiatalabb éveimben megállapítani, hogy sajnos elég közepesre sikeredett, és most felnőtt fejjel újrázva sem változott a véleményem. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni a szereplők és a nosztalgia miatt, de egyébként elég felejtős darab, sajna.

A második világháború második felében járunk, egy német hadifogolytáborban. A rabok focizással ütik el az időt, egy egykori profi játékos, John Colby (Michael Caine) vezetésével. Egy nap von Steiner őrnagynak (Max von Sydow) az a vad ötlete támad, hogy legyen egy barátságos meccs a német válogatott és a hadifoglyok között Párizsban. Természetesen ez kiváló alkalom a szökésre, azonban a játékosok számára az is presztizskérdéssé válik, hogy legyőzzék a németeket...

Aki már látta a Két félidő a pokolban című Fábri-remekművet, amelynek a története kísértetiesen hasonló, az hatalmasat fog csalódni, ugyanis tökéletesen hiányzik belőle annak szívet facsaró drámai ereje, de ha nem vár többet, mint egy jó kalandfilmet focival körítve, akár jól is szórakozhat rajta. Tipikus hollywoodi darabról van szó, belezsúfoltak egy rakás sztárt (ezúttal főként a foci világából), adtak a látványnak, de a felszínen maradtak a jellemfejlődés, a karakterek, a történet tekintetében. Az európai futball szerelmesei (én nem tartozom közéjük, nálunk családi okok miatt az amerikai foci a kedvenc) nem csalódnak, a végére jut egy izgalmas meccs, amit aztán jól tönkrevágnak egy komolyan nem vehető végkifejlettel.

Tényleg nem érdemes sok szót vesztegetni a történetre (a játékosok kiválasztása úgy zajlik, hogy egy hadifogoly lába elé gurul a labda, aki azonnal bemutat egy virtuóz labdajátékot, mivel Peléről van szó, lehet ezt komolyan venni?). Ha nem John Huston dirigálta volna a filmet, azt mondanám, elmegy. De a rendező láthatóan nem tudta eldönteni, mihez kezdjen a filmmel, a sportra vagy inkább a karakterekre és a mélyebb jellemábrázolásra helyezze a hangsúlyt, így egy látványos, de tökéletesen súlytalan hibrid lett a végeredmény. Egyszerűen nem érezzük, hogy valóban veszélyben van a résztvevők élete (oké, háború van, de a körülményekhez képest teljes nyugalomban töltik a napjaikat, senkitől sem fenyegetve, le is döbbennek, amikor megjelennek köreikben a valódi kínokat kiálló hadifoglyok, de persze ezzel a szállal sem kezdenek semmit az alkotók). Ezért nem is érthető, hogy miért fontos annyira a második félidő, miért kell nagy nyilvánosság előtt lealázniuk a nácikat. Vagyis igazi drámára esély sincs, inkább csak egy jobban sikerült edzőmeccs ez, mint valódi vérre menő küzdelem. A kor legjobb focistái vendégszerepeltek a filmben, tőlük természetesen nem lehetett hatalmas színészi mélységeket elvárni, de ennél akkor is sokkal több volt ebben az alkotásban, így viszont egy kihagyott ziccer lett, amelyből Pelé zseniális mozdulatai, Caine és Sydow egy-egy jó jelenete, és Sly izmai maradtak meg emlékezetünkben.

Ma már szinte mindennapos, hogy Budapest feltűnik egy-egy filmben, azonban akkoriban még eléggé unikum volt, hogy Párizst megszemélyesítve viszontláthattuk a vásznon kies fővárosunk egy-egy gyöngyszemét (részemről abszolút kedvenc a kis földalatti). Gera Zoltán kitűnik a magyar színészek közül, akik természetesen egyáltalán nem vallottak szégyent náluk sokkal híresebb kollégáik mellett. Igazi időutazás ez az alkotás, egy békés, nosztalgiára hajló hideg téli estére kiváló választás tud lenni még ma is.

Összességében felejthető darabról van szó, nem hagy mély nyomokat a nézőben, közepes sportmozi, sztárokkal felturbózva ennyi, és nem több. Ha valakinek ez kevés, és látni akarja, milyen ennek a történetnek a földbe döngölős változata, az essen neki gyorsított ütemben a Fábri-filmnek.

6/10

 A Menekülés a győzelembe teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.