2 éve még minden további nélkül azt gondoltuk, 2015 tele lesz hatalmas mozgóképes csodákkal, vagy legalábbis ütős blockbusterekkel. Ehhez képest a felhozatal finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után, és elsősorban nem is kifejezetten a színvonallal volt a baj, hanem, hogy ezek a mozik minden erősségük ellenére is legtöbbször jellegtelenek és felejthetők lettek. Nem akarok demagóg lenni, úgyhogy gyorsan hozzáteszem, hogy hála annak, hogy a stúdiók egészen elmebeteg módon akár 3-4-5 évre előre is bejelentgetnek premiereket (amelyeket aztán természetesen különböző okokból nem képesek tartani), az egykor 2015-ös bemutatóknak gondolt címek legalább fele átcsúszott 2016-ra (vagy még tovább), ez pedig szintén jelentős mértékben erodálta az eredetileg kiválóan ígérkező felhozatalt.
Azonban sajnos nem kizárólag arról van szó, hogy egy kissé félresikerült éven vagyunk túl, a legtöbb blockbuster gyengélkedése ugyanis egy nagyon egyértelmű tendenciának köszönhető. Már tavaly decemberben is megírtam egy "faszkorbácsot érdemlő posztban", hogy csak baj lesz az utánérzések futtatásából, de azt hiszem, a mostani tapasztalataim sokkal többről szólnak annál, mint hogy mekkora hype-ot lehet építeni a nosztalgiasznobizmusra. Utólag ugyanis azt kell mondanom, az akkor említett alkotások nagy része eleve bukásra volt ítélve, függetlenül attól, hogy mennyire volt indokolt az őket körülvevő hiszti.
Hiába örvendeztem 2-3 éve, hogy olyan tehetséges emberek kezébe kerülnek franchise-ok, mint Colin Trevorrow vagy Alan Taylor, esélyük sem volt a rendszer ellen. Balga módon azt is gondolhattam volna, hogy ezek a nevek annak szólnak, hogy a fejesek tényleg komoly újjáélesztést képzelnek el, és látva azt, hogy például Peter Jackson hogyan döntötte romba saját örökségét mindössze három év leforgása alatt, még logikusnak is tűnt, hogy az Indiana Jones-t már kiherélő Spielbergnek, vagy a több, mint egy évtizede már csak az Avatar bűvkörében élő Cameronnak nem akarják megadni erre a lehetőséget. Azonban ezekhez az ifjú titánokhoz is úgy álltak hozzá a producerek, mint közönségükhöz: elhúzták előttük a mézesmadzagot, hogy aztán a legkevésbé se vegyék komolyan őket. Spielbergre például hiába nem bízták rá a parkba történő visszatérést, ettől függetlenül lelkesen atyáskodott Trevorrow felett, és véleményezte minden döntését - és valószínűleg az egyetlen indie-filmmel a háta mögött érkező rendező neki még nehezebben is mondott nemet, mint egy komplett igazgatótanácsnak.
Ugyanis jó eséllyel ők is tudták pontosan, hogy bár olyan franchise-okról van szó, ahol a rajongóknak finoman szólva sem lehet már az eddigieknél nagyobb csalódást okozni, ezek a szerencsétlen filmesek a fejük tetejére is állhatnak, akkor sem fogják olyan istenként tisztelni őket, mint az eredeti darabok alkotóit. (Még J.J. Abrams nyerte a legnagyobbat azzal, hogy "lens flare-ező hülyegyerek"-ből komolyan vehető filmessé vált a "szakértők" szemében.) Akkor pedig minek kockáztassanak, ahelyett, hogy biztosra mennének? És például a Jurassic World abszolút ezt műveli a közönségével: a fanoknak odadobja kiüresedett koncként a múltidézést, a gyerekeiknek pedig a lélektelen CGI-pornót, mert - mint ahogy arra a filmben is utalnak - a fiataloknak úgyis csak ez kell.
Csak éppen a stúdiók élén ülő öregek végtelenül félreértik a szóban forgó fiatalokat: a mai moziba járók jelentős mértékben, mesterségesen feltolt ingerküszöbének pont nem bejáratott (és a tentpole-ok sűrűsödésével egyre inkább kifáradó és ellaposodott) panelek kellenek, a fanok pedig nem konkrét beállításokat és sztorielemeket kívánnak újraélni, hanem azt az ámulattal vegyes csodálatot, amikor csillogó szemekkel megpillantották először kedvencüket. Az más kérdés, hogy azt talán még a nézők maguk sem ismerik fel, hogy ezt nem az Indominus Rextől, az őszülő Harrison Fordtól vagy Schwarzeneggertől fogják megkapni, hanem attól, ha nyitottan állnak új élményekhez. Mert a szóban forgó mozik esetében a fogadtatás egyáltalán nem volt egyenértékű a csalódással, Az ébredő Erőt rengetegen imádták, a Jurassic World sem véletlenül lett az év egyik legtúlértékeltebb filmje, valamint (ha csak az Imdb-pontszámot nézem) a Genisys sem volt képes elragadni a "legrosszabb Terminátor-film" címet a 3. résztől. Ez pedig talán a legaggasztóbb eleme a trendnek, hogy ez a fajta mélységesen félresiklott megközelítés még jórészt pozitív visszacsatolást is kap a közönség részéről. És amíg mindenki inkább Stallonéék egyre inkább elfásuló haknizására nyáladzik, miközben egy John Wick lassacskán rétegfilmnek számít, addig ez az út újra és újra agyonfokozott várakozással és a hype-hoz legkevésbé sem méltó produkciókkal lesz kikövezve.
Persze szokás szerint mindenki kezében ott a kézenfekvő válasz, hogy sem a filmnézőknek, sem a filmkészítőknek nincs ízlése, de ezzel ismét a felszínt lehetne csak kapargatni. Tanulságos meghallgatni Alex Garland és Edgar Wright beszélgetését, ugyanis egyikük sem vádolható azzal, hogy kutyaütő és fantáziátlan alkotók lennének, ugyanakkor kimondták: tulajdonképpen mindenki (köztük ők is) a saját filmes benyomásait jeleníti meg a munkásságában, amivel egyfajta ciklikusságot állít elő a filmművészetben. A Jurassic Parkot gyerekként ámultan néző Colin Trevorrow megcsinálja a saját Jurassic Parkját, a Terminátor-rajongó Alan Taylor a Terminátorát és a kör bezárul (J.J. Abrams-szel kapcsolatban valaki még konkrétan egy filmet is készített erről). Csak éppen egy dolog drasztikusan megváltozott a 90-es évek óta: senki nem akar felnőni. Wright rendszeres alkotótársa, Simon Pegg írt egy remek posztot arról, hogy a geekség kultúrája (és a vállalatok által meglovagolt hatalmas gazdasági potenciálja) gyakorlatilag abból táplálkozik, hogy a mostani generációnak egyre kevésbé szükségszerű érett, felelősségteljes emberré válni, amibe tökéletesen beleillik, hogy ezeket a gyerekkori élményekre hajazó darabokat keresik még a 30-35 évesek is mindenütt. Geeknek lenni manapság nem olyan vonásokat jelent, hogy valaki szereti a sci-fit vagy a képregényeket, hanem azt, hogy odavan a kedvenc gyerekkori filmjének rebootjáért. Egy Ex Machina az átlag geek részéről feleannyi szót sem érdemel, mint egy Star Wars vagy egy Marvel-mozi.
Ez pedig nemcsak a nézők hozzáállásában jelenik meg, amikor görcsösen ragaszkodnak a múlthoz, de az alkotókén is, akik képtelenek érett műveket szülni a gyerekkori benyomásaikból. Míg 20 éve az inspiráció azt jelentette, hogy az akkori zsenik kilométerekkel maguk mögött hagyták elődeiket, és akár saját munkásságukat is (ld. pont Spielberget, aki műfajteremtő Cápáját emelte egy újabb szintre a Jurassic Parkkal), addig az elmúlt időszakban másra sem láthattunk példát, mint hogy pl. Nolan görcsösen, szinte beállításról-beállításra akarja elkészíteni a saját Űrodüsszeiáját, Trevorrow a saját Jurassic Parkját, J.J. Abrams a saját Új reményét, de ezekből a próbálkozásokból sehogyan sem nő ki semmi előremutató. (De akár a Marvel példáját is nézhetjük, akik a Phase 2 kezdeti remek rendező- és zsánermixei után saját receptjük kínos erőltetésébe kezdenek egyre inkább belefásulni.) De nem is az a lényeg, hogy Abrams vagy Alan Taylor tud-e többet annál, mint hogy beállításaival, szövegeivel, cselekményelemeivel visszamutogat az elődökre, hanem az, hogy nem is akarnak. Elfogadva azt, hogy így közel sem hoznak létre korszakalkotó filmet, de nem is fogja meggyűlölni őket senki azért, mert merészek voltak. (Ha belegondolunk, a Lucas előzményfilmjeivel kapcsolatos utálat csupa olyan elemhez kötődik, amellyel ő bővíteni kívánta a Star Wars-univerzumot, korábbi munkái újrahasznosítása helyett - J.J. alaposan megtanulta a leckét.) 
Egyedül a 70 éves George Miller volt idén az, aki - ha már közönsége nem is tette ezt meg - hajlandó volt leszámolni a saját múltjával, és elismerni, hogy az eredeti Mad Max-trilógiája nagyrészt a körülmények és a korszellem eredménye volt, és éppen ezért, ha a sors olyan lehetőséget ad neki, szívbaj nélkül hajlandó tiszta lapot nyitni és újraértelmezni azt. Miller gyakorlatilag semmi mást nem csinált pályafutása során a Mad Max-univerzummal, mint hogy minden adott pillanatban megpróbálta kihozni magából és történetéből a legtöbbet, és egy percig sem agyalt azon, hogy hányan fognak a kardjukba dőlni, ha a vele egyidős Mel Gibson helyett esetleg egy arra fizikailag is alkalmas színész fog ugrálni a War Rig tetején. De a Fury Road nem is fanboyokra és egy felépített franchise-ra támaszkodik, hanem éppen, hogy létrehozza ezeket - és erre egyik más 2015-ös reboot sem volt képes. Meg is lett ennek a büntetése: amikor nem Imdb-n, hanem lábbal, a mozipénztáraknál kellett szavazni, akkor végül mégiscsak a Gibson megismételhetetlen színészi tehetségét hiányolók győztek. És győztek akkor, amikor a Jurassic World villámsebességgel lett minden idők egyik legjövedelmezőbb filmje, és amikor Az ébredő Erő éppen ezt készül felülmúlni.
Ha a Terminátor vagy a Csillagok háborúja ebbe a közhangulatba érkezett volna annak idején, valószínűleg a mai napig a sznobnak titulált kritikusok játékszere maradt volna, miközben a kortársak azt ecsetelik, hogy a 60-as években gyártott exploitationökhöz foghatóan zseniális darabok talán már soha többé nem fognak készülni.És amíg ez a fajta a geek-fanboy-kultúra adja az iránymutatást Hollywoodnak (akiket persze nem kell sokat noszogatni, hogy felállítsák a filmes futószalagot), addig csak imádkozhatunk, hogy 2016-ban egy David Ayerben, egy Duncan Jonesban, egy Gareth Edwardsban vagy egy Justin Kurzelben meglesz az az érettség, ami Millerben megvolt (a képességek mindegyiküknél adottak), feletteseik részéről pedig az a támogatás, ami ennek az érettségnek kibontakoztatásához szükséges. Mert ha nem, akkor kijelenthetem, hogy Hollywood sikeresen élesztette újra a franchise-rendszer egyre inkább kipukkanó blöffjét.
