A Breach-et sok szempontból egy furcsa képződménynek lehet tekinteni: egy egészen régi vágású kémfilmként próbál érvényesülni egy olyan korban, amikor sem a hidegháborús módszerek, sem az ezeket bemutató mozgóképes alkotások nem számíthattak már nagy figyelemre. Billy Ray műve azonban nemcsak ezzel a kissé antik jellegével tűnik ki kortársai közül, hanem azzal is, hogy egyszerre hordozza magában a klasszikus amerikai történetmesélés minden erősségét és gyengeségét is.
A forgatókönyvíró-guruk szinte összes jótanácsa ott tükröződik abban, ahogy a forgatókönyv felépíti a két főszereplőt: Robert Hanssent (Chris Cooper) egyből egy titokzatos figurának festi le, aki egyszerre nyűgözi le és rémiszti meg a valamennyire a néző perspektíváját is képviselő Eric O'Neillt (Ryan Philippe). Ez kezdettől fogva ad egy nem is kifejeztten konfliktusnak nevezhető dinamikát a két figurának, amely folyamatos feszültséggel táplálja minden interakciójukat. Ez pedig egészen jól működik addig, amíg bizonytalanok vagyunk, hogy Hanssen ártatlan vagy bűnös-e, illetve Eric színlelésének még van komoly tétje. Féltávnál azonban a film mintha igyekezne szándékosan leegyszerűsíteni magát: a motivációk, cselekedetek kezdenek egyértelművé válni, az idő előrehaladtával pedig Billy Ray nem tud kellő mélységet találni a karakterekben ahhoz, hogy a baljóslatú thriller-jelleg ellenére nyílegyenesen levezényelt finálét érdekessé tegye.
Valamennyire ezzel ő is tisztában lehetett, ugyanis a Breach második felvonásában jó pár olyan jelenetet találunk, ahol a feszültségkeltés klasszikus eszközeivel próbálja felpörgetni az eseményeket (Ericnek szűkös határidőn belül meg kell tennie valamit Hanssen háta mögött), és bár jelenetszinten jól működnek ezek a húzások, a zárásra semmilyen előremutató vonulat nem nő ki belőlük. És alapvetően itt mutatkozik meg, hogy mennyire amerikai és hollywoodi ez a film minden profizmusa ellenére is: világosan kirajzolt karakteríveiből és alapos, minden részletre odafigyelő történetmeséléséből alapvetően már sokszor hangoztatott konklúziókra képes jutni - ha egyáltalán nevezhetjük értelmes konklúziónak azt, ahogy a Breach zárul.
Ezzel együtt a legkevésbé sem nevezném gyengének vagy fantáziátlannak a produkciót, ugyanis egy gyönyörű oldschool-kémfilm, amely egyetlen darab akciójelenet nélkül is képes magával ragadni és elszórakoztatni nézőjét. Billy Ray visszafogott, kissé noiros vizualitása, a Cooper - Philiipe páros ha nem is Oscart érdemlő, de kétségkívül érzékeny alakítása csupa olyan vonással ruházza fel, amely inkább lenne jellemző egy európai darabra (ld. A Most Wanted Man), mint egy közepes költségvetésű hollywoodi műre. De valószínűleg sokan mégis utóbbiként fognak emlékezni a Breachre - már ha egyáltalán találnak benne bármi emlékezésre méltót.
7,5/10
Az utolsó jelentés teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
