Az elveszett frigyláda fosztogatói
Indiana Jones és a végzet temploma
Erről van szó (ma már nem annyira) fiatalúr! Ezért szeretjük mi Indyt, megkaptuk végre, amiért beleszerettünk a franchise-ba, a nagybetűs KALAND-ot, remek szöveggel, humorral, akcióval és csak annyi drámával, ami még nem feküdte meg a jó filmekre kényes gyomrunkat. A második felvonás csak anyagilag volt sikeres, Lucas-nak és Spielbergnek össze kellett kapnia magát, hogy a közönséget újra visszahódítsa, szerencsére akkoriban még nem volt hiány hitben, kreativitásban, ötletben, nem az Oscar volt a fő cél, hanem a minőségi szórakoztatás. Ennek eredményeként összehozták nekünk minden idők egyik legjobb darabját a műfajban, nem kellett nekik CGI ahhoz,hogy teljes mértékben lekössék a figyelmünket, és rengeteg olyan pillanattal ajándékozzanak meg bennünket, amelyeket párás szemmel emlegetünk évtizedekkel a bemutató után is. Rongyosra néztem már ezt a filmet az évek során, minden kockáját kívülről tudom, mégis istenien szórakoztam rajta ezredjére is. Kalandfilm a köbön, bárhol, bármikor jöhet ma is!
Indiana Jones (Harrison Ford) becsületbeli kérdésként megszerzi azt a keresztet, amelyet még fiatal korában vissza kellett adnia nem éppen jogos tulajdonosának, azonban nem ülhet sokáig a babérjain, mert meg kell találnia a Szent Grált. Alapvetően nem sok kedve lenne hozzá, mert nem hisz a legendájában, viszont amikor kiderül, hogy édesapja, Henry Jones (Sean Connery) élete is veszélybe került, azonnal nekifog a kutatásnak. Az extrém családi program igencsak veszélyesre és kalandosra sikeredik...
Emlékszik még valaki rajtam kívül az ifjú Indiana Jones kalandjairól szóló tévésorozatra? Nagy kedvencem volt, nem hagytam volna ki egyetlen részt sem, ezért mindig örülni szoktam, hogy erre való utalással kezdik a filmet. Ezzel egyrészt megkaptuk a kötelező kezdő akcióorgiát, másrészt pedig kiderült a válasz olyan mindannyiunkat rendkívül érdeklő kérdésekre, hogy honnan ered Indy kígyóutálata, hogyan szerezte azt a szexi vágást az arcára, na és az ostort, és a kalapot. És még csak a főcímnél tartunk, de már el vagyunk bűvölve. Amúgy sem unatkozunk, de amikor megjelenik Connery a színen, új dimenzióba lépünk, sírva nevetünk a poénokon (az abszolút kedvencem az, amikor minden idők legjobb 007-es ügynöke ránéz az órájára, amikor a fia közli vele, hogy 10 óránál vannak a repülőgépek), ámulunk a látványos, pergő akciókon, gondolkodunk elfelé a halhatatlanság mibenlétén, vagyis felülünk arra az érzelmi hullámvasútra, amit a rendező szállít nekünk.
Indiana Jones a nácik ellenfeleként önazonos igazán, ezt felismerve Spielberg újra visszatért ebbe az időszakba, és rá is tett egy szép nagy lapáttal, melyből nem maradhatott ki a személyes találkozás magával Adolf Hitlerrel sem egy kiválóan megkomponált jelenetben. Nem megyünk át drámába, de kellő fröccsöt kapunk a korszakból ahhoz, hogy ne érezzük úgy, nincs tétje a Szent Grál megszerzésének. Visszatérnek az első részben megkedvelt karakterek, Marcus Brody és Sallah, Indy megkapja a szokásos szép nőt, de az igazán nagy dobás Jones apjának bevonása a történetbe, Sean Connery megszemélyesítésében. Ennek köszönhetően ömlöttek a Bond-os poénok, a híres színész nem riadt vissza saját magának a kifigurázásától sem, az apa-fia viszonyból fakadó helyzet - és jellemkomikumok sorától kaptunk hasfájást a nevetéstől. Aztán a végére jön egy kis filozófia, és egy stílusos zárókép, amelyben Indiana Jones ellovagol a naplementébe. Mestermű!
Nem szeretnék igazságot tenni abban a nagyon fontos kérdésben, hogy ez a rész jobb-e vagy az első, én nem tudok és nem is akarok választani közülük, mindkettőt imádom, úgy jók, ahogy vannak, melynek legfényesebb bizonyítéka, hogy nem csak saját korukban működtek, még ma is tökéletesen szórakoztatóak. Szomorú, hogy ma már magyarázkodni kell, miért szerettük annyira Spielberget, de pontosan ezért: minőségi közönségfilmeket tett le az asztalra, sok felejthetetlen pillanatot köszönhetünk neki. Örök gyerek maradt sokáig, aki tudta, mi kell a népnek. Aztán felnőtt ő is, mint mindenki más, és inkább a drámákra koncentrált, és ebben a műfajban is kimagasló darabokat alkotott (nem mostanában sajnos), eljutottunk odáig, hogy már nem esemény, ha új filmje kerül a mozikba. De ne ezen szomorkodjunk, inkább örüljünk annak, hogy itt van nekünk ez a kiváló alkotás, amely minden körülmények között fel tud bennünket vidítani. El ne felejtsem John Williams zseniális zenéjét megemlíteni, egyrészt mert leszednék a kedves olvasók a fejemet kommentben, ha kimaradna, másrészt pedig valóban elválaszthatatlan része a filmnek.
Harrison Ford szokásához híven sármosan laza volt, hozzátette azt a bizonyos pluszt Indiana Jones alakjához, amiért ellenállhatatlannak tartjuk. De Sean Connery elvitte előle a show-t, az övé a legjobb alakítás, nélküle nem működött volna ilyen jól a film. Denholm Elliott, John-Rhys Davis, Michael Bryrne megbízhatóan hozta a kötelezőt, River Phoenix-ről megint megállapíthattuk, hogy mekkora tehetség volt, Julian Glover egy árnyalattal volt halványabb, mint kellett volna, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Alison Doody nemcsak szép volt, hanem tehetséges is, kár, hogy valamiért nem sikerült úgy a karrierje, ahogyan megérdemelte volna.
Az effektekért kapott Oscar-t a film, bár szerencsére még a CGI cunami előtt született, szerencsénkre, mert így elsősorban nem a látványra, hanem a forgatókönyvre és a karakterekre koncentráltak az alkotók. Itt kellett volna abbahagyni a szériát. De győzött a a pénz és a rajongók folytatást követelő akarata, sajnos. És mégis, a negyedik rész fiaskója után még mindig mindenki (én is!) alig várja, hogy újra a mozikba kerüljön a legújabb Indiana Jones történet. A máig tartó szimpátia mindenképpen az első és a harmadik résznek köszönhető, egyiket sem lehet elégszer látni!
10/10