Az amerikai tartalomszolgáltató, a Netflix saját gyártású sorozataival engem állandó jelleggel lenyűgöz. Legyen szó egy női börtön lakóinak fura napjairól, egy vak igazságosztó kalandjairól vagy éppen egy gátlástalan politikus kegyetlen játszmáiról, a minőség mindig magas, a szórakoztatási faktor pedig dicséretes. Ezúttal rövid kritikákkal jelentkezem három olyan szériáról, amelyeket a Netflix boszorkánykonyhájában főztek ki. Változatos tartalom következik!
Jessica Jones (két rész után)
A Daredevil kritikai és nézői sikere után a Jessica Jones már szinte biztos befutónak számított sorozatos körökben. Az év egyik legjobbját várta a szakma és a közönség is, és az első két rész alapján azt kell mondanom, hogy a minőséggel sok probléma tényleg nem lesz. A Marvel egy újabb képregényhőse talált befogadó otthonra a Netflixen: bevallom, én semmit se tudtam a karakterről eddig, a nyitány után pedig egyelőre annyi világos, hogy Jessica Jones egy szuperképességekkel rendelkező nő, akinek persze sötét múltja van és jelenleg magánnyomozóként dolgozik. Oké, ennél jóval több kiderül róla, rengeteg apróság is, de a lényeg egyelőre ennyi: a karakter kidolgozására, hátterének bemutatására van tizenhárom része a sorozatnak, egyértelmű, hogy nem fognak ellőni minden puskaport az első két részben. Az alapokat viszont ügyesen fektették le, a kezdés erős és magával ragadó annak ellenére is, hogy az első epizód csak lassan szedi össze magát, kicsit talán szétszórtan építkezik és igazából csak a fináléra találja meg az igazi hangját. Az biztos, hogy akárcsak a Daredevil, ez is egy sokkalta inkább komolyan vehető darab, mint a Marvel moziuniverzumának légies, könnyed filmjei, vagy éppen az Agents of S.H.I.E.L.D. Nincs persze azokkal sem baj, maximum a futószalaggyártás és az ebből fakadó középszerűség miatt tudok dühös lenni, de 2015-ben szerintem valahogy úgy kell és úgy érdemes hozzányúlni egy képregényhez, ahogyan azt a Jessica Jones is teszi. Kicsit reálisra véve a figurát, és nem kihagyva a képletből a sűrű, magával ragadó atmoszférát. Az írói munka, a rendezés és a színész játék magas színvonalú, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen irányba fog továbbmozdulni a sorozat.
8/10
A Jessica Jones adatlapja a MAFAB oldalán
Master of None (Az első évad)
Aziz Ansarit a legtöbben talán a Parks and Recreation Tom Haverfordjaként ismerték meg Magyarországon. Az indiai felmenőkkel rendelkező komikus ott még csak egy remek szereplő volt a sok közül, a Netflixre érkező Master of None-ban azonban már kreátorként, íróként, producerként és színészként is tevékenykedett. Ez tulajdonképpen az ő sorozata. És nem csak az előbb leírtak miatt, hanem azért is, mert a stand up előadóként is remek Ansari a szériában láthatóan azokat a témákat járja körbe, amelyek érdeklik, amelyek tükrözik világlátását, életét, helyét a bolygónkon. Sorozatbéli alteregóját Devnek hívják, a karakter tulajdonképpen egy némileg átformált Aziz Ansari, aki színészetből él és New Yorkban lakik. A tíz rész alatt megismerjük a fura barátait (a leszbikus színes bőrű csajt, a különc nagymackót), a szüleit (a komikus valódi édesanyja és édesapja megformálásában) és szerelmét is (Noël Wells aranyos, zseniális). Minden egyes epizód más témát jár körül, van, hogy a párkapcsolati problémák kerülnek az előtérbe, van, hogy a férfi-női ellentéteket veszik nagyító alá és van olyan felvonás is, amelyben a rasszizmus központi elem. A trükk az, hogy mindezekről rendkívül frappánsan, szórakoztatóan és okosan tud mesélni a Master of None, ráadásul Ansari standupos rutinjának (is) köszönhetően kifejezetten sok az idézhető duma. És akkor arról még szót sem ejtettem, hogy mekkora szíve van a szériának! Nem csak azért van ez, mert ez láthatóan egy személyes projekt, hanem mert minden kritikája és feldolgozott problémája ellenére a sorozat végig megőrzi optimizmusát és képes az egyik legjobb 2015-ös szerelmi történetet is elmesélni. A Master of None remek választás lehet bármikor, bárkivel, szerintem mindenki megtalálja benne a neki tetsző elemeket. Kicsit olyan a sorozat, mint a Louie, egy mestermű, viszont a felszínen sokkal könnyedebb, talán szerethetőbb is. Csak azt nézzétek el a szériának, hogy többségében nagyon is amerikai problémákkal foglalkozik, s nagy baj nem lehet! Elvégre Dev is megmondja, hogy sok panaszkodni valója azért nincs, a szülei a nulláról építették fel magukat az Egyesült Államokban, neki meg az a legnagyobb trauma, ha lemerül a telefonja.
9/10
A Master of None adatlapja a MAFAB oldalán
Grace and Frankie (az első évad)
Megénekelték már, hogy 'nem csak a húsz éveseké a világ", s nagyjából ezt az életérzést próbálja továbbvinni ez a sorozat is. A főszereplők hetven év körüli emberek, csak a mellékkarakterek képviselik a fiatalabb korosztályt. Leegyszerűsítve a dolgokat talán nyugdíjas dramedynek nevezhetnénk ki legkönnyebben a Grace and Frankie-t, hiszen az alaphelyzet akár egy klasszikus szituációs komédiának is helyet adhatna, a végeredmény mégsem csak a poénokra szorítkozik, hanem az árnyoldalakat is megmutatja. Igaz, könnyed formában. A történet egyébként annyi, hogy van két házaspár, akik régóta üzleti, illetve baráti kapcsolatot ápolnak egymással. Legalábbis ez a látszat, mert a két nő nem igazán kedveli egymást, a két férfi meg túlzottan is egymásba habarodik, s húsz éves szerelmi viszonyba kezd. A bujkálást hetven éves korukra unják meg, bejelentik az asszonyoknak a válási szándékukat, illetve azt, hogy élve törvényes jogukkal, szeretnének összeházasodni egymással. A sorozat középpontjában a két nő áll, Grace és Frankie. Előbbi a jól nevelt, elegáns hölgy, utóbbi pedig a kissé különc, a Woodstock korszakból soha ki nem növő hippi. Ők ketten egymást idegesítve, illetve egymást segítve próbálják feldolgozni a történteket, miközben csalfa férjeik már javában tervezik az esküvőt.
Nem különösebben eredeti, vagy szórakoztató a sorozat, de amit felvállal, azt teljesíti. Képes hitelesen mesélni a (az amerikai, jól szituált, egészséges) hetven évesek problémáiról, annak ellenére is, hogy hasonló coming out szituáció valószínűleg nem mindennapos azért a nagyvilágban. Többségében sikerül elkerülni az idegesítő meleg sztereotípiákat, s bár a politikai korrektséget szokás szerint túlzásba viszik, azért sikerült kellően élvezetessé varázsolni a képsorokat. Nagy szerepe van ebben a rendkívül szimpatikus, jól megválasztott színészgárdának, élükön a még mindig elragadó Jane Fondával. A vígjátéki elemek nem harsányak, inkább csak kellemesen mosolyogtatóak: a Grace and Frankie ártalmatlan kis semmiség, könnyen végig lehet érni rajta, mert nézeti magát, de nyugodtan ki is lehet hagyni. Nem ez a széria az, ami tovább emeli a Netflix fényét, de nem is hoz szégyent a névre.
6,5/10