Adnék mindenkinek egy barát(h)i jó tanácsot, arra az esetre, ha szokásához híven elzarándokol a moziba megnézni a legújabb Bond-filmet: vigyen magával egy kispárnát, mert dögunalom! Olyannyira, hogy még ezt az írást sem voltam képes abszolválni a megtekintése után, annyira elgémberedtek a végtagjaim, köztük a klaviatúrán ilyen körülmények között vitustáncot járni nem tudó ujjaim, ráadásul elment a derekam, és egyáltalán! Nem látok a pipától, iszonyúan csalódott vagyok, szétuntam magam a vetítésen, amire természetesen már a hét elején beszereztem a jegyet, és családostul vonultam el megtekinteni, ahogyan már évtizedek óta minden Bond-filmet. Pedig tudtam, hogy nem sikerült jól, de mivel James kalandjain nőttem fel, mégis vártam azt a feelinget, amit gyerekkorom óta megszoktam. És nem kaptam meg. Pontosabban nyomokban tartalmazza azt az életérzést, ami miatt odavagyunk őfelsége legszexisebb titkosügynökéért, ami elég ahhoz, hogy ne merüljön a Quantum csendje mélységeibe a Sam Mendes rendezte alkotás, azonban a Skyfall-tól olyan messze van, mint én attól, hogy horrorfilmhez forgatókönyvet írjak.
A pénzügyi siker természetesen garantált, de minden egyéb tekintetben elég komoly bukta a Spectre (aminek olyan elmés magyar címe van, hogy szegény pénztárosoknak szinte mindenkinek el kellett mondaniuk a moziban, hogy igen, jó filmre váltottak jegyet, ez bizony az új Bond-kaland). Először is lássuk a zenét. A Skyfall-hoz Adéle olyan zseniálisan jó számot írt, hogy azonnal megszólal a fülünkben, ha eszünkbe jut a film. Ehhez képest ez a mostani muzsika annyira jellegtelen lett, hogy még az előadó nevét sem volt kedvem megjegyezni. Egyetlen taktust sem vagyok képes felidézni belőle, pedig a péntek estémet rontottam el ezzel a nem túl jó mozival, vagyis eléggé friss még az élmény. Pedig jól indult, dögös ügynök, akció - aztán lassan, de biztosan szétesett a film. Igen, volt benne egy vérforraló autós üldözés (amelyet természetesen Aston Martin-nal vezetett fel Daniel Craig, vagyis pontosabban a forgatáson őt helyettesítő ralibajnok), de még azt is sikerült úgy elhúzni, mint a rétestésztát. Akadt még egy-két dögös verda, egy kis kütyü, néhány kiváló beszólás, de amúgy semmi extra, ami miatt úgy érezte volna szegény néző, hogy egy szuperügynök kalandjait tekinti meg éppen. Nem sikerült egy jó főgonoszt írni Bond-nak, hiába kiváló színész Christoph Walz, ezzel a sematikus Blofield-del (jellemző, még annyi kreativitás sem volt az írókban, hogy valami eredetit kitaláljanak, inkább visszanyúltak a régi, biztos rosszfiúhoz). Az ő enervált alakját még lehetett volna ellensúlyozni Dave Bautistá-val, aki hozta is, amit elvártak tőle, de nem használták ki az ő súlyos egyéniségét, fájóan kevés, viszont annál emlékezetesebb jelenetet kapott. Mindezek mellé még minden idők legsemmitmondóbb Bond-lányait is sikerült beválogatni a filmbe, Léa Seydoux olyan harmatgyenge, mintha ott sem lenne, Monica Bellucci pedig éppen hogy csak megjelent a színen. Ralph Fiennes nem tudta pótolni Judi Dench-et, Naomi Harris még mindig nem tudom mit keres a szériában, de legalább Ben Whishaw mentette a menthetőt. Daniel Craig olyan volt, mint mindig, rezzenéstelen arccal lezavarta a filmet, nem rosszul, de nem is falrengetően.
Különösen fájó a csalódás a Skyfall után, hiszen annak köszönhetően tudjuk, hogy Sam Mendes ennél sokkal többet is ki tud hozni a franchise-ból. Hol mentek ennyire félre a dolgok? Nos, a probléma a szokásos: a stúdió minél előbb minél több pénzt akart látni kedvenc James-ünkből, úgyhogy azt gondolták, hogy nem kell ide semmi újítás, jó lesz a korábbi sikerrecept: a rendező, a főszereplő marad (még sajnos legalább egy filmben kell nézegetnem Daniel Craig nem éppen szoborszépségű arcát, de mivel már látom a fényt az alagút végén, már valahogy kibírom), legyen egy kis múltba révedés, néhány látványos akció, a szokásos Bond-sémák, és sok beszéd, hogy lássák, milyen komolyan vesszük a karakterábrázolást. Igenám, de a nagy sietségben pöttyet elfeledkeztek néhány apróságról: kellett volna egy ütős főgonosz, némi tartalom a párbeszédekbe, és egy érdekes történet. Ehhez képest kaptunk három gonoszt, akik együtt nem voltak képesek arra, hogy komolyan vegyük, hogy ők milyen komoly fenyegetést jelentenek a világra. Mert ez Bond igazi szexepilje a jó nők, verdák és kütyük mellett: az exkluzivitás. Merthogy ő a legjobb titkosügynök ezen a sárgolyóbison, akihez akkor kell fordulni, ha veszélyben van a civilizáció, kisebb léptékre ott vannak az amcsi klónok, az ő dolga az, hogy igazi angol stílusban, lazán, de határozottan jöjjön, lőjön, és mentesen meg bennünket. A nyavalygást az ő személyes életéről az előző filmben letudtuk, most már tényleg kapja össze magát, és rúgja szét a rosszak hátsó felét, vigye ágyba az aktuális Bond-lányt, igya a martinit felrázva és nem keverve, vezesse az Aston Martint, és kápráztasson el bennünket. Ennyi.
Ehhez képest kaptunk egy szedett-vedett forgatókönyvet, lassan folydogáló történetet, amin csak azért nem aludtunk be, mert időnként legalább volt egy kis akció. Hát, ez kevés lesz ahhoz, hogy a franchise hosszú távon életben maradjon, a stúdiónak tovább kellett volna látni a mozipénztáraknál, egy ilyen fércmű még egyszer nem fér bele, az biztos. Régen folyik a vita arról, hogy van-e létjogosultsága Bond-nak a mai modern világban, vagy ideje nyugdíjba küldeni őfelsége legszexisebb ügynökét. Az én véleményem szerint igenis van, mert mi már csak olyanok vagyunk, hogy kell nekünk egy hős, akire fel lehet nézni, lehet csodálni és irigyelni. Talán furcsán hangzik, hogy ebben a képregénysztárok által uralt filmvilágban mégis ezt mondom, de véleményem szerint a szuperhős mánia ugyanolyan trend, mint már bármi más, vagyis pár éven belül rá fogunk unni. James Bond azonban már hosszú évtizedek óta az életünk része, túlélte a hidegháború végét, sikerült megújulnia, és még mindig odavagyunk érte, pedig lássuk be, az utóbbi időben (vagyis a Craig-érában) csak a Casino Royale és Skyfall miatt volt érdemes megváltani a mozijegyet. Nem irigylem szegény Daniel-t, ő profin hozta a figurát, amire szerződtették, mégsem sikerült megszerettetnie magát a rajongókkal, már mindenki azt találgatja, ki lesz az utódja, holott neki még le kell zavarnia a szerződése szerint egy felvonást a franchise-ból. Nagyon körültekintően kell majd kiválasztani a következő Bond-ot (ha engem kérdeznek, Tom Hardy lenne a legjobb választás, de addig még van idő, előfordulhat, hogy lesz erre alkalmatosabb színész). De ez még nem elég, komolyan kell venni a karakterépítést, amit fel lehet fogni kihívásként is, hiszen egy folyamatosan változó, modern világban kell megtalálni egy régi ikon helyét. A Bond-feeling megőrzése nélkül nem fognak bemenni a nézők a moziba, akiknek kijár a hűségükért filmenként egy(!) ütős főgonosz, a Bond-lány úgyis mindegy, csak szép legyen (lányként mondom ezt, mert ez a sorozat erről szól, itt nincs helye feminizmusnak szerintem, és ha mi megkapjuk a dögös ügynököt, az uraknak se legyen hiányérzetük, nem igaz?). Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a forgatókönyvre, az olyan ikonikus karakterekre, mint M, Q, (Moneypenny-t én nem erőltetném, de ez már tényleg részletkérdés). Az akcióknak továbbra is A-kategóriásoknak kell lenniük, a történetnek pedig érdekesnek és nem műízűnek.
Vagyis összefoglalva: nem kell még temetni Bond-ot, ez a film most nem jött össze, a hibákból tanulni kell, a következőre össze kell kapniuk magukat az alkotóknak, úgyis elmegyünk a következő felvonásra, mint mindig, aztán majd meglátjuk. Nincs világvége, kedvenc titkosügynökünkkel ugyan nem ment elébb a világ, de unalmasabb lenne nélküle, úgyhogy felejtsük el gyorsan ezt a rossz élményt, és szurkoljunk, hogy minél előbb visszatérjen a lendület a franchise-ba, és mehessünk újra újabb Bond-filmet nézni!