Egészen biztos vagyok benne, hogy ha majd évtizedek múltán meg kell neveznünk egy rendezőt a 2010-es évekből, Dennis Villeneuve neve az elsők között fog beugrani mindenkinek. Nem feltétlenül azért, mert az ő munkássága túlszárnyalna mindenki mást, hanem mert az övé lesz a legemlékezetesebb és legsokoldalúbb. Rendezett már krimit, drámát, mindfuck thrillert, a Sicario után két (alaposan különböző) sci-fije jön, és ha esetleg eddigi darabjait nem is emlegetjük korszakalkotó remekműként, kudarcot biztosan nem vallott egyikkel sem. Igazán csak akkor lehet ezt értékelni, ha belegondolunk, hány olyan zseninek tartott filmes van, aki a komfortzónájából kilépve többnyire csalódást okozott (Kevin Smith, de akár Martin Scorsese pályafutásának egyes részei is ide sorolhatók), vagy ha megpróbáljuk végigvenni, hány nagyobb formátumú rendező alkotott maradandót 2-nél több műfajban - talán a kétjegyű számokig sem fogunk eljutni utóbbi esetben. De Villeneuve-ben nem is az a bámulatos, hogy újabb és újabb zsánerek formanyelvét sajátítja el, hanem, hogy pedáns szabálykövetés helyett mindig megpróbálja a saját képére formálni azokat filmjeiben.

A Sicariotól is bizonyára sokan azt várják, hogy egy tökös akcióthrillert takar, amely egy David Ayer-féle Bourne-moziként funkcionál majd, és Emily Bluntot bebetonozza korunk első számú női akciósztárjának szerepébe, de Taylor Sheridan szkriptje a legkevésbé sem egy kegyetlen drogkartell-mészárlás jegyzőkönyve. Főhősünk, Kate Macer ugyan egy elvhű és kőkemény kommandós, aki ennek köszönhetően egy ügynökségek közötti együttműködés részévé válhat, de legnagyobb küzdelme nem a cím (elsődleges értelme) szerinti sicariokkal, hanem két újdonsült mentorával (Josh Brolin, Benicio del Toro) lesz, akik meglehetősen eltérő munkamódszerekkel dolgoznak és társ helyett eszközként használják a nőt. A film harcai tehát sokkal inkább elvi síkon folynak, mint fizikain, és a végeredmény is inkább emlékeztet egy Michael Mann-darabra (és most a Szemtől szemben Mann-jára tessék gondolni, mint a Blackhatére), mint egy klasszikus krimi-thrillerre.

Sheridan és Villeneuve ugyanis a legkevésbé sincs tekintettel arra, hogy a műfaj elvárásai szerint milyen mederben kellene haladnia a történetnek, hogyan kellene elsülnie a csapat akcióinak, mikor és hogyan kéne fordulatokat tálalniuk vagy karaktereik hátterével foglalkozniuk. Ez a látszólagos szertelenség azonban pont, hogy hatalmas tudatossággal párosul: először is, a rendező tökéletesen kimunkálja műve minden pillanatát, érzékeltesse éppen egy elkerülhetetlen támadás előtti feszült várakozást, a sicariok kegyetlenségét vagy a gyilkolás természetességét ebben a közegben. (Nem elvitatva az érdemeit ugyan, de Roger Deakins képeire és Jóhan Jóhansson zenéjére támaszkodva valamennyire hálás a feladat is ez.) És történetileg is Sicarioban az alkotók elsődleges célja minél alaposabban körbejárni az általuk felrajzolt világot, rávilágítani annak dilemmáira, jellemző konfliktusaira és tipikus alakjaira, valamint felvetni azokat a súlyos és megválaszolatlan kérdéseket, amelyek a témából adódnak, az összes többi elem pedig csak kiszolgálja ezt az igyekezetet. Ebben pedig nemcsak Mann-ra, hanem a modern tévézést meghatározó sorozatokra is elképesztően hasonlít az alkotás, amely nyugodtan lehetne a True Detective és a Homeland tökéletes keresztezése - részben abból eredően is, hogy a film pont annyira ritmustalan, szerteágazó és elvarratlan, mintha egy túlnyújtott pilot epizód lenne.

Éppen emiatt is marad el egy hajszállal egy remekműtől a Sicario: csupa olyan elemmel van tele, amelyek értelmesek a koncepció szempontjából, mégis nagyon kevéssel tudnak szolgálni azon kívül, hogy a kirakós darabjaiként funkcionálnak. Értjük, hogy miért kell a mexikói zsaru családját szerepeltetni, de kereken három jelenet a céljukat nézve sok, jelentőségükhöz képest viszont még kevés is, értjük, hogy miért kell Kate-nek tágra nyílt szemű kisdiákként mindenki más utánfutójaként működnie, de egyszerre érezni azt, hogy túl sok teret kap, és azt is, hogy a szkript alig láttat valamit belőle. Maga a produkció pedig olyan élmény, mint egy hatalmas, rettentően jó előjáték, amely crescendojának végéről hiányzik a csattanó, és amelyben ugyan talán a méltó lezárás elmaradása is a koncepció része, a hiányérzet elkerülhetetlen: a mű kérdései már annyira költőiekké válnak, hogy ütős konklúzió helyett tanácstalan hümmögés csak a végjáték.

Ezért is lehet örülni, hogy a Lionsgate már premierrel egy időben bejelentette a második részt, ugyanis bőven úgy érzem, maradtak elvarratlan szálak - nemcsak a narratíva, hanem a koncepció szempontjából is, mint ahogy főleg az élmény, de a mondanivaló tekintetében is ki lehetett volna hozni többet ebből a filmből. A Sicariot azonban mégsem tudom kihagyott ziccerként értékelni, ugyanis ritka az olyan mozi, amely ennyire bátran fel meri rúgni a konvenciókat, és képes egy olyan szintű intelligenciát demonstrálni, amelyet az utóbbi időben a mozivászon helyett egyre inkább csak a tévék képernyőjén találni meg.

8,5/10

A Sicario - A bérgyilkos teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán