A slasher irányzat, mint a horrorfilmek egyik kiemelkedő vonulata, könnyen parodizálható elemekkel, berögzült szabályrendszerrel bír. Ennek a tulajdonságának köszönhetően pedig időről-időre feltűnik egy olyan alkotás, amely előszeretettel figurázza ki a 80-as évek egyik legmeghatározóbb alműfajának mozijait. Csak néhány példa: Wes Craven Scream-szériája, a Tucker and Dale vs. Evil, vagy a meta-darabok egy másik kiemelkedő képviselője, a Cabin in the Woods már sikerrel dobta fel önreflexív vonásaival az 1990 környékére kissé talán már megfáradt áramlatot. Jelen cikk tárgya, a The Final Girls igazából nem törekszik arra, hogy ezeknek a mára klasszikusnak mondható filmekkel felvegye a harcot: megelégszik 92 percnyi tömény szórakoztatással, s kevésbé foglalkozik azzal, hogy a megidézett slasherek legfőbb tulajdonságait ne csak felszínesen ragadja meg.

Főhősünk Max, aki nem Mad, ellenben egy fiatal lány, aki egy szerencsétlen autóbalesetben elveszti színésznő édesanyját. Az elhunyt legnagyobb sikere egy slasher volt, amely Camp Bloodbath címmel vált ismert és szeretett művé. Amikor három évvel a tragédia után Max-et elhívják a film egyik előadására, ő a legkevésbé sem akarja elfogadni a felkérést. Végül mégis elmegy a moziba, s miután a vetítőteremben tűz üt ki, barátaival az egyetlen lehetséges menekülési útvonal felé veszi az irányt: ők öten átszabják a vásznat, s hirtelen ott találják magukat a Camp Bloodbath univerzumában. Innentől pedig adott a feladat: meg kell ölniük a Jason Voorheesre felettébb hasonlító gonoszt, mielőtt ő küldi őket a pokol legmélyebb bugyraiba. Az alaphelyzet tehát valami olyasmi, mint amit a Last Action Hero is megvalósított a 90-es években.

Belekerülni egy film világába, s felismerni az ottani szabályokat nem mindig egyszerű feladat. Még akkor sem, ha éppenséggel a szereplők közül az egyik kívülről fújja a jól bejáratott kliséket, vagy a karakterek minden egyes mondatát. Az emberek, akik a valóságból költöznek át a táborba, igazából nem részei a cselekménynek, így ugyanolyan könnyedén fel tudják borítani a dolgok menetét, mint ahogyan ki tudják használni azok természetes rendjét. A fogatókönyv többnyire élvezetesen játszadozik ezekkel a lehetőségekkel, de túl mélyre azért nem ásott a slasher törvényekben a film: aki túlzottan kurvás, vagy erősen kanos, az meghal, a szűz lány pedig végül legyőzi az életére törő maszkos rémet. Ezt az alapvetést komolyan veszi ez a darab, a kaszabolós horrorok további alapvető elemeire azonban már nem fordít túlzottan nagy figyelmet. A rendező inkább a kínos nosztalgia eszközeit igyekszik munkájának javára fordítani, s igazából nem akarja beépíteni alkotásába egy Friday the 13th rész, vagy egy találomra kiválasztott 80-as évekbeli slasher vizuális vagy dramaturgiai eszközeit. A felszínen persze valahol visszaköszönnek ezen horrorok legalapvetőbb jellegzetességei, de igazából minden alá van rendelve a komikus összetevőknek, a színészek pofázásának, az improvizált szövegeknek és a kifejezetten gyenge, felesleges CGI-nak.  Mindez egyébként csak azért baj, mert a The Final Girls így egy olyan vígjáték lett, amely elsősorban azokhoz szól, akik csak felületesen ismerik a slasher darabokat, s szívesebben merülnek el a napjainkban divatos szexista, szókimondó poénokban, a popkulturális utalásokban, mint egy nagy hozzáértéssel megformált tiszteletadásban a régi nagy elődök előtt.

Azt viszont mindenképpen a mű javára kell írni, hogy ha már a könnyebbik utat választotta, akkor meglehetősen élvezetesen kalauzol el minket, nézőket ezen az ösvényen. A nem túl tolakodó humor az esetek jelentős hányadában tökéletesen működik, a karakterek meglepően szimpatikusak (főleg annak fényében, hogy a slasherek általános szabálya szerint többségében csak áldozati báránynak jók, s semmi egyéb funkciójuk nincs), a film drámája, amely az anya-lánya kapcsolatban jelenik meg pedig igazán kellemes, üde színt visz a súlytalan bohóckodásba. A The Final Girls lendületes, szórakoztató mozi, de feleannyira sem okos, mint  a már említett Tucker and Dale, s tizedannyira sem meta, mint a Cabin in the Woods. A legnagyobb baj mégis az vele, hogy annak ellenére, hogy a cselekmény legnagyobb része egy 80-as években készült mozgóképben játszódik, a rendezés végig a 21. század megoldásait használja, vagy ha mégsem, akkor is csak erőtlenül képes felhasználni azokat az egyébként meglehetősen egyszerű eszközöket, amelyek olyannyira sablonossá, egyben abszolút szerethetővé tették a harminc évvel ezelőtti tinidarabolós filmeket.

A The Final Girls kiemelkedő szépségeire igazából akkor érez rá az ember, amikor a stáblistán elhelyezett bakiparádé képeit nézve azt látja, hogy a színészek és a személyzet tagjai mennyire élvezték a forgatást. Én, mint egy olyan ember, aki rengeteg slashert megnézett az elmúlt tizenöt évben, siránkozhatok azon, hogy a műfaj igazi megidézéseben mennyire nem jeleskedik ez a film, az igazság mégis az, hogy a 2015-ös felhozatalban az egyik legmókásabb darab Todd Strauss-Schulson rendezése. A The Final Girls nem kívánja megváltani a világot, és nem akar többnek látszani annál, mint ami. Ez egy olyan vígjáték, amely tisztában van a saját korlátaival, és azt az oldott hangulatot, amely valószínűleg az egész forgatást jellemezte, hiánytalanul nyújtja át a filmet megnézőknek is. Éppen ezért lesz ez a mozi tökéletes szórakozás egy borongós hétfői estén, amikor igazából csak arra vágyik az ember, hogy a szokásos hét eleji 'depresszióját" kikúrálja egy habkönnyű élményt nyújtó, pörgős alkotással. Én őszinte szeretettel várom a második részt.

7/10

A The Final Girls teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán