- Kip-Kop!

- Ki kopog?

- Két dögös fiatal lány, tizennyolcon túl, huszonöttől távol, akik eláztak az esőben. Használhatnánk az internetet egy percre?

- Persze, fáradjatok beljebb!

Kis túlzással ilyen egyszerűen kezdődik el a terror. A Keanu Reeves által megformált Evan tisztes családapa. Felesége van és két gyereke, foglalkozását tekintve pedig építész. Egy esős hétvégén egyedül van otthon, s amikor az éjszaka közepén két elveszettnek tűnő, húszas évei elején járó nő bekopog hozzá segítséget kérve, jó emberhez méltón megpróbál a hasznukra lenni. Elvégre mi baj történhet? Szerencsétlen Evan csak azt nem vette számításba, hogy egy Eli Roth rendezésében elkészült film főszereplője. Nála pedig a gyerekek levágott emberfejekkel fociznak, a német katonákat baseballütővel verik halálra, és még a hálaadási vacsora is totális vérontásba fordul. Tarantino és Rodriguez 'kisöccse" egész pályafutása során egyike volt azon alkotóknak, akik kellően beteg elmével rendelkeznek ahhoz, hogy emlékezetes horrorfilmeket gyártsanak, de nem birtokolnak elég tehetséget ahhoz, hogy előbbi tulajdonságukat kamatoztatni tudják. Roth legújabb mozija, a Knock Knock alapötlete egészen elcsépelt, de egyben kellően elborult volt ahhoz, hogy az alkotó kiélje perverzióit a vásznon: éppen ezért is furcsa, hogy mennyire visszafogott, sokszor már-már bátortalan darab sült ki ebből a torture porn alapokon nyugvó filmből.

Azt gyanítom, hogy az eddig vérbő alkotásokat készítő Eli Roth-nak a Knock Knock elkészítésénél az a nemes cél lebegett a szeme előtt, hogy végre egy kicsit komolyan vegyék rendezőként, s ne csak úgy gondoljanak rá, mint a srácra, aki szeret emberi testrészekkel dobálózni a műveiben. Persze nem akart ő olyan nagyon messzire távolodni az eddigi munkásságától, csak egy nagyon picit akart  csavarni a dolgokon. Éppen ezért ebben a filmben az erőszak elsősorban(!) nem a testre fókuszál, inkább a lelket gyötri meg. Nincsenek látványos csonkolások, vagy hosszadalmasan bemutatott gyilkosságok. A két lány, aki betér Evan otthonába, szép lassan keríti hatalmába a társadalmi szokásoktól és az egyéni erkölcstől némileg gúzsba kötött férfit. Előbb csak az internetet szeretnék használni, aztán megszárítani a ruháikat. Egy kis zenét hallgatni. Evan akárhányszor magukra hagyja őket, ők egyre mélyebbre ásnak az életében. Először csak a kutyával játszanak. Aztán megnézik a lemezeit. A családja fotóit. Egyre többet akarnak tudni az apáról. Az emberről. Előbb ártatlanul flörtölnek, aztán egyre inkább belemélyednek a szexuális töltetű történeteikbe. A nem túl határozott férfi pedig tűr. Próbálja kihúzni magát a szorult helyzetből. Egy keményebb alak vagy kidobja tíz perc után a két lányt (esetleg be sem engedi őket), vagy ugyanennyi idő alatt ágyba próbálja csábítani az erre láthatóan vevő hölgyeket. Evan balszerencséjére kissé nyámnyila ebben a szituációban, s akármennyire is tetszik neki a szépséges szőke és társa, nem akar hűtlen lenni a feleségéhez. Kínosan érzi magát, s mégis imponál neki a két nő közeledése. Ezt a folyamatot meglepően ügyesen vezényli le Eli Roth, de az első negyven perc sikerében nagy szerepe van annak is, hogy két színészének, Ana de Armasnak és Lorenza Izzonak (ő egyébként a felesége a rendezőnek) a szexuális kisugárzása ha nem is ragyogja be a filmet, de határozottan feldobja az amúgy nem túl ötletesen megírt dialógusokat és szituációkat.

A törés akkor következik be a minőségben, amikor lezárul az első felvonás (hogy miként, azt már nem árulom el), és lassan, de biztosan kezd fény derülni arra, hogy igazából mit akarnak a nők az apától, a férjtől. A lassan csepegtetett információmorzsák túl nagy meglepetéssel nem szolgáltatnak, homályos indokokkal és kifacsart logikával viszont annál inkább. Eli Roth nem tudja emelni a téteket, mindinkább csak elmaszatolja a történéseket, az egyre érdektelenebb testi-lelki terror közepette pedig az aktorok is kezdenek sokkalta harsányabb, és ezzel egyenes arányban egyre feledhetőbb alakításokat produkálni. A nyomokban felfedezhető őrület már közel sem áll olyan jól a két színésznőnek, mint a szexi csábító szerepe, Keanu pedig igazából a film kezdete óta nehezen boldogult az átlagos családapa karakterével. Egy ilyen filmben viszont rendkívül nagy szükség volna hiteles, élő és hihető figurákra, ezek nélkül meghal a cselekmény még akkor is, ha egy jóval magasabb kvalitású rendező ül a direktori szélben. Roth szinte végig sablonmegoldásokat használ, nincs túl sok elképzelés a munkájában. Nem tud semmi meglepőt húzni, így tulajdonképpen ígéretesnek induló filmje egyre inkább ellaposodik, s totálisan érdektelenné válik az utolsó húsz percre. Annyi, de annyi mindent ki lehetett volna hozni az alapszituációból, hogy egy kicsit már én éreztem kínosan magam a játékidő előrehaladtával egyre inkább elharapódzó ötlettelenség láttán. 

Minden negatívuma ellenére azért közel sem lett nézhetetlen fércmű a Knock Knock. A befejezés apró kis poénja például jó pont (ilyenből kellett volna sokkal több), s az első negyven perc is élvezetes. Egy olyan focimeccshez tudnám hasonlítani a filmet, amelynek első félideje brusztolós, küzdelmes, de tulajdonképpen szórakoztató, két gólt is hoz és  1-1-es döntetlennel zárul. A néző pedig várná a hasonló folytatást, de a csapatok visszavesznek a tempóból, védekezésre rendezkednek be, a támadójátékukból pedig kiveszik minden ötletesség. Próbálkoznak azért az előrejutással, de leginkább csak alibi ívelésekre futja az erejükből. A kilencvenedik percben még van egy kapufa, amely egy kicsit feldobja a szurkolókat (a film esetében az a már említett kevéske humor vidítja fel némileg a nézőt), de végül mindenki csalódottan veszi tudomásul a végeredményt.

5/10

A Knock Knock teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán