A cikksorozat első és második része itt és itt olvasható!
Freddy Krueger örök. Bár az álomharcosok felvették vele a küzdelmet és egy kis időre kivonták a forgalomból, megölni nem tudták. Pontosabban mondva: volt akkora siker a Rémálom az Elm utcában 3, hogy érdemes legyen további folytatásokat gyártani. Springwood réme 1988-ban ismét tiszteletét tette a mozivásznakon, az újabb jelentős pénzügyi siker tekintetében pedig nyugodtan kijelenthető, hogy Krueger uralmának fénykora a harmadik és negyedik felvonás idejére esett. Ami utána jött, az már egy viszonylag gyors lefolyású haláltusa, ami olyannyira elkeserítővé vált a hatodik filmre, hogy azt már csak paródiaként lehet élvezni. Cikksorozatom utolsó előtti darabjában Az álmok ura, Az álomgyerek és a Freddy halála című sequelekről lesz szó.
Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok ura / A Nightmare on Elm Street 4: The Dream Master (1988)
You shouldn't have buried me. I'm not dead.
Krueger negyedik kalandját az a Renny Harlin rendezte, akinek filmográfiája tömve van olyan darabokkal, amelyek akár jók is lehettek volna. Két példát írnék: a Még drágább az életed vagy éppen A kincses sziget kalózai pontosan ilyen filmek. Élvezetesek, viccesek, de hiányzik belőlük az igazi átütőerő. Míg előbbi egy halvány másolata az előzménynek, addig utóbbi minden bája ellenére sem tudott nézőket vonzani a mozikba. Mindezeket azért fontos megemlíteni, mert Az álmok ura tökéletesen illik ebbe a sorba. Az átlagosság egyik nagymestere Freddy Kruegert is magával rántotta az ő feledhető birodalmába.
Az alapok pedig ígéretesek, még akkor is, ha túl sok ötlet azért nincs a történetben. A készítők átmentettek néhány ügyes megoldást az álmok terén a harmadik részből, sok újdonsággal azonban nem szolgál a bő kilencven perces játékidő. Az Elm utca réme visszatér, gyors egymásutánban elintézi az előző részt túlélő tiniket, majd ráakad új vetélytársára, a Nancy Thompsont lecserélő második számú final girlre. Következik még néhány gyilkosság, aztán Alice kivonja a forgalomból az összeégett arcú horrorikont. A forgatókönyv ebből a szempontból nézve teljesen érdektelen, azonban egy másik szemszögből vizsgálva könnyedén fel lehet ismerni azt a tényt, hogy egészen kreatív halálnemeket álmodott meg a filmet író gárda. A baj ott van, hogy Harlin ezekből nem tudja kihozni a maximumot, a vérengzés meglehetősen visszafogott, s egyébként is erőtlen a megvalósítás. Egy biztos kezű direktor egészen hatásosra festhette volna pl. az asztmás lány végső perceinek agóniáját, itt viszont csak Robert Englund ismét elismerésre méltó alakítása emeli ki a jelenetet a totál középszerűségből. Nem lehet nem észrevenni, hogy a rendező elsősorban akciófilmesként gondolkodik s nem sokat ad a horror félelemfaktorára. Az elsietett gyilkosságokért és a sorozat történelmének addigi legkönnyedebb hangvételéért pedig igazából csak néhány jó poén és beteg ötlet kárpótolja a nézőt. A bogárfóbiás csaj halála például telitalálat. Azt még Harlin sem tudta elrontani.
Minden felületessége, s minden kihagyott ziccere ellenére a Rémálom az Elm utcában 4 nem rossz film. Az egész kellemesen belőtt tempó, a rövid játékidő sokat segít abban, hogy ne unjunk rá Renny rendező úr könnyen feledhető darabjára, Kruegert napszemüvegben látni pedig igazán üdítő élmény. Kár, hogy az ambíció és a stílus hiányzik Az álmok urából, de a további folytatásokkal az is bebizonyosodott, hogy még ezek együttes jelenléte sem jelent kiugró minőséget. Sőt...
Fun fact: A Freddy vs Jason sikeréig ez a mozi volt a legjövedelmezőbb Rémálom az Elm utcában.
5/10
A Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok ura teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Rémálom az Elm utcában 5.: Az álomgyerek / A Nightmare on Elm Street: The Dream Child (1989)
Kids... always a disappointment.
Az biztos, hogy Az álomgyerek alcímet kapó ötödik fejezet a legvisszataszítóbb és talán legelborultabb Rémálom az Elm utcában film. Mindez azonban közel sem jelenti azt, hogy ne volna a sorozat egyik mélypontja. Stephen Hopkins rendező nagytakarítást végzett, kidobott vagy átalakított szinte minden olyan elemet, amely addig meghatározta széria hangulatát. A zenei aláfestés teljesen megváltozott, a nem túlságosan elvontnak számító álomjelenetek helyébe szürreális eseményeket pakolt, s mindent összevetve fontosabb volt neki ez a gusztustalanságokkal operáló atmoszféra, mint hogy hű maradjon az előző részek által kitaposott ösvényhez. Mindez még nem is volna nagy probléma, hiszen az újítás sohasem árthat, de a rendező ambíciói és különös stílusa (hiába hiányoltam ezeket Az álmok urából) ellenére sem tudott semmi maradandót hozzátenni a Rémálom-világhoz. Igaz, a történet ismét elég vékony, így szükséges volt a trükközés, de talán nem kellett volna túlzásokba esni, s Kruegerből békatalpakkal megáldott, izgága szerencsétlent faragni, vagy minden második jelenetbe valami egészen nyálkás-undorító momentumot pakolni.
Már csak azért sem szerencsés ez a hangulat, mert a forgatókönyvírók igyekeztek humort is pakolni a filmbe, de Freddy egysorosai erőtlenül visszhangoznak a fojtogató légkörben, amibe a rendező beleerőszakolta ezeket. Így pedig hiába lehetne a sorozat egyik legemlékezetesebb halála a motoros gyilkolásból, vagy az egyik legviccesebb momentum a képregényes elemekkel teletűzdelt 'álomcsatából", az egészből csak az jön le, hogy mennyire inkonzisztens egymással az atmoszféra és a felhőtlen poéngyár. Nem működik a dolog.
Stephen Hopkins rendezése tehát új irányt mutatva próbálta meg felfrissíteni a Rémálom-sorozatot, de a kísérlet olyannyira csúnya kudarcba fulladt, hogy (a jól csengő név ellenére) még a pénztáraknál sem hozta be a várt összeget a film. Innentől pedig már egyenes út vezetett az utolsó klasszikus Freddy Krueger mozihoz, amelyben a csíkos pulóveres gonosztevőt elérte a végzete.
3/10
A Rémálom az Elm utcában 5.: Az álomgyerek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Freddy halála: Az utolsó rémálom / Freddy's Dead: The Final Nightmare (1991)
Sticks and stones may break my bones, but nothing will ever kill me.
Miután már a cím többször is megerősítette, hogy bizony ez lesz utolsó tánc, Freddy Krueger visszavonul az aktív gyilkolástól, elvárható lett volna, hogy a készítők megfelelő búcsúmozit dobjanak össze a népszerű horrorsztárnak. A méltó elköszönés azonban nem jött össze, az utolsó Rémálom-mozi már önmaga paródiájaként sem működik. Ha Az álomgyerek részben a túlzottan is komoly hangvételének köszönhette bukását, akkor a Freddy halála épp extrémen könnyeddé sikált stílusának esett áldozatul.
Az, hogy a filmet egy percig sem lehet komolyan venni, már a kezdésből kiderül, amikor Krueger a Gonosz Nyugati Boszorkányként jelenik meg. És ez még csak a kezdet! Fel lehetne még emlegetni a totálisan elszállt ötletekből dolgozó gyilkosság jeleneteket, amelyek jobban illenének egy Horrorra akadva moziba, mint egy Rémálom az Elm utcában filmbe. Lehetne kárhoztatni a forgatókönyvbe beleerőltetett családi szálat, amely legemlékezetesebb pillanataiban is csak arra jó, hogy nosztalgiával gondoljon vissza az ember Jason Voorheesnek és kedves anyukájának komplex és rétegelt kapcsolati rendszerére. Órákon keresztül lehetne sorolni, hogy miként herélték ki az egyik leggonoszabb horrorikont, s csináltak belőle egy röhejes módon legyőzött rossz ripacs bohócot.
A sorozat történelmének leggyengébb színészi teljesítményeit már csak azért nem hozom fel, mert abban a totális káoszban, ami a Freddy halálát jellemzi, van valami nagyon élvezetes, megfoghatatlan hangulat, amely azon rossz filmek sajátja, amik megfelelő hozzáállással rendkívül élvezetesek. Hiába minden gyengeség, irritáló elem, valamiféle 'guilty pleasure" módon élvezetes darab ez. Tudom, hogy rossz, de szórakoztat: mindez nem mozgóképes erényeinek köszönhető, hanem éppen azok szinte teljes hiányának.
Őszintén nem csodálom, hogy Wes Craven három évvel a Freddy halála után ismét kezébe vette a dolgok irányítását, és egy film a filmben megoldással megpróbálta ismét menő figurává varázsolni elméjének szülöttjét.
2/10
A Freddy halála: Az utolsó rémálom teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Folytatása következik...