Legutóbbi villámkritikáimban kicsit túlléptem azt a lélektani határt, ami a ténylegesen "villámgyorsan elolvasható" kategóriát jellemzi, úgyhogy ezúttal igyekszem jobban tartani magam a játékszabályokhoz, és tömören, szabatosan fogalmazni a vizsgált filmek kapcsán. Mint általában, most is egy csokor viszonylag friss horrorfilmet hoztam, plusz rendhagyó módon egy lengyel fekete-fehér bábszexfilmről egy nem annyira frissről is írok, mellyel egyik régi adósságomat szándékozom törleszteni.
FPS: First Person Shooter (2014)
Danialves főnök kolléga nemrégiben egy forgatókönyv kapcsán értekezett egy érdekes filmes alapötletről. Mi lenne, ha egy filmet teljes egészében a főszereplő szemén keresztül látnánk? A 2013-as Hotel Inferno c. B-horror ezzel az ötlettel játszott el, megfejelve a dolgot azzal, hogy finoman megidézte a számítógépes belső nézetű lövöldözős játékok világát is. Na, az FPS című német low budget horrorfilm is ugyanezt teszi, csak éppen a "finoman" kitétel nélkül. Ebben az alkotásban maximumra van járatva a játékszerű megközelítés, és a készítők - valószínűleg bárgyú vigyorral az arcukon - folyamatosan újra meg újra bele is tolják a képünkbe ezt a gimmicket. Az elején még aranyos is a dolog, van pixeles intro, meg menü a nehézségi fokozat kiválasztásához, stb. aztán a felétől rohadtul unalmassá és fárasztóvá válik az egész. A film Kung Fury módra működőképes lehetne maximum fél órában, de a 80 perc már túl sok ehhez az egy szál ötlethez. A tempó folyton belassul, a soványka akció iszonyatosan repetitív és fantáziátlan (gondolom ez fricska lenne a régimódi FPS-ek játékmenete felé), a színészi játék borzalmas, a gore nevetséges, a főszereplő kikacsintásokkal teli monologizálása hamar idegőrlővé válik, a történet még alibinek is nehezen nevezhető, feszültség meg abszolút nincs (miért izguljunk, ez csak egy játék, nem?). Ezt az alkotást csak az nézze meg, aki NAGYON szerette a 90-es évek FPS lövöldéit (Wolfenstein, Doom, Duke Nukem, stb.), de az is jókora adag türelemmel álljon neki.
3,5/10
Extinction (2015)
A sok rohadt alma között azért néha lehet találni egy-egy szebben csillogót is. Az Extinction című spanyol-francia-amerikai-magyar produkció - akármit is írjanak a külföldi kritikusok - egy egész jól sikerült alkotás lett, amely némileg kiemelkedik az imdb-n általában 5 pont körül tanyázó középszar horrorfilmek forgatagából. Egy olyan, tehetséges színészekkel leforgatott (Matthew Fox, Jeffrey Donovan), viszonylag tisztességesen elkészített, valamelyest újító szándékú poszt-apokaliptikus zombiprodukcióról beszélünk, amelyet kisebb tökéletlenségei és az alkotói bátorság hiánya nem engednek igazán maradandó élménnyé válni. A történet ígéretesen indul, a felvezető zombitámadás után kialakuló, mélyen emberi alaphelyzet igencsak felcsigázta a fantáziámat. Két férfi él egymás közvetlen szomszédságában a hóval borított, zombik által lepusztított, kihalt városka közepén. Az egyikük egy kislányt nevel, akinek megtiltja, hogy a másik férfi közelébe menjen, és maga sem keresi a kapcsolatot a szomszéddal... valami miatt azonban mégsem költöznek el a közeléből. Súlyos titkok lappanganak a háttérben, amelyek éket vernek ezek közé a túlélők közé... Élőholtak már régóta nem tűntek fel a közelben, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fognak. Sajnos ebből a nagyszerű alapvetésből néhány izgalmas és drámai kitérő után sablonos és kissé lapos vég kerekedik, megbocsátással, önfeláldozó hőssel, potenciális anyafiguraként belépő szereplővel, stb. (vesd össze ezzel: Legenda vagyok). Szomorú, hogy ha a forgatókönyvírók kicsivel bátrabban állnak neki a témának, egy fájdalmasan emberi horrortörténet is kerekedhetett volna a sztoriból. A film némileg a zombimitológiát is igyekszik megreformálni - ugyanis az évekig tartó hideg hatására az élőholtakból A barlang szörnyeit idéző lények lesznek -, de ezt sem gondolja tovább olyan bátran, hogy jelentősnek lehessen nevezni. A mozi alapján képező Juan de Dios Garduño regényt nem ismerem, szóval nem tudom, hogy az irodalmi alapot, vagy a rendezői koncepciót hibáztassam, de ez így csak félsiker lett.
7/10
A piramis / The Pyramid (2014)
Ritkán írok kétmondatos kritikát, de most ez az lesz: a The Pyramid az az X+1-edik talált kamerás horrorfilm, amelyet ugyan az egyiptomi piramisos környezet, néhány ügyes sztorielem, és az átgondolt dramaturgia némileg feldob, de sajnos az ezerszer látott found footage hülyeségek és a sztori közepe-vége felé megjelenő, kifejezetten béna CGI azonnal vissza is nyom a középszerű alkotások közé, a "felejthető" kategória kézikamerás alkotásokkal már eleve túlzsúfolt dagonyájába. Személy szerint, ha egyiptomi hatású horrort akarok, inkább meghallgatom sötétben az új Nile albumot...
5/10
Náci zombik / Død snø (2009)
Még a Náci Zombik második részéről írt tavalyi kritikámban megígértem, hogy meg fogok emlékezni néhány szóban a horogkeresztes élőholtak első eljöveteléről, ennek megfelelően újra is néztem az alkotást, de aztán a cikkírást végül mindig elhalasztottam. Egy esős szombaton aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy egy gyűjtő jellegű posztban fogom letudni a kötelességemet, egy velős villámkritika formájában. Íme:
Az a szomorú, hogy a norvég gyártmányú Náci zombikban benne van egy kiváló horrorparódia ígérete, de sajnos a készítők dilettáns módon nem tudják ezt az ígéretet valóra váltani. A néző a film megtekintése után hiányérzettel áll fel a képernyő elől, két sajnálatos tény miatt. Egyrészt az alkotógárda szinte egyáltalán nem használja ki a horogkeresztesekben rejlő igazi lehetőségeket (kb. mutánsokkal is elő lehetett volna adni ugyanezt), másrészt a produkció első fele egy sima tucathorror, tucatmegoldásokkal, csak a második fele (annak is inkább csak a vége) adja meg azt a komolytalan gore faktort, ami miatt már viccesnek és emlékezetesnek tekinthető. Igazából ha lehagynánk a mozi vérbő utolsó fél óráját, egy szinte teljesen átlagos horrort kapnánk, nagyon minimális poénkodással, klisé karakterekkel, akik elmennek a vadonba (itt most: a havas hegyekbe), hogy lemészárolódjanak XY akármilyen tré módon megvalósított rém(ek) által. Itt jön a képbe még egy apróság: a Náci zombik nem tekinthető egy különösebben igényesen megvalósított filmnek. Mind a színészi játékot, mind a trükkmesterek munkáját, mind az operatőri és rendezői teljesítményt tekintve találkozhatunk kisebb-nagyobb hiányosságokkal. Mindezek alapján megállapítható, hogy vicces alapfelvetése és néhány eltúlzott belezős motívuma miatt lehet ezt a filmet szeretni, de azért nem hinném, hogy bárkinek is az abszolút kedvencévé válna - ellentétben mondjuk a minden szempontból sokkal pöpecebb második epizóddal.
6/10
