Persze a rendező munkássága soha nem a humort állította a középpontba, és hozzá méltóan a Trainwreck is inkább egy romantikus dráma, mint komédia - és hozzá méltóan a legjobb igyekezete ellenére is felszínes és lapos.Pedig ennek a filmnek nem kellett volna szükségszerűen közhelyesnek lennie, és a szokásos fordulatokat az átlagnál csak egy hangyányival eredetibben megvalósítania, de amilyen fókuszálatlan történetmesélést bemutat a forgatókönyv, nem csoda, hogy nem jut idő ennél többre. Minden jelenet legalább 3-szor addig tart, mint az szükséges lenne, és itt nem (csak) arról van szó, hogy túl vannak beszéltetve az egyes események (mint pl. Kevin Smithnél), hanem, hogy miután az összes érdemi történésen túl vagyunk, a 2-3 jelen lévő karakter még percekig dumál a nagy semmiről. Már amennyiben volt érdemi történés, ugyanis jó néhány jelenet végezhette volna lelkiismeret-furdalás nélkül a vágóasztalon. Ezek után nem nehéz elvégezni a matekot, hogy a Trainwreck valójában egy iszonyatosan felduzzasztott 40 perces darab, és pontosan egy ekkora mű mélységét és kidolgozottságát képes szállítani - igaz, azt teljesen korrekt módon. Mindenesetre nem csoda, hogy a mellékszereplők (függetlenül attól, hogy Tilda Swintonnak vagy John Cenának hívják őket) egytől-egyig ripacs módon adják vissza egydimenziós szerepeiket, a két fő karakter a tisztességes helytállás mellett is sótlan, de talán az a legbeszédesebb, hogy a meglehetősen jelentős szerepet kapó LeBron James sportoló létére a legkevésbé sem múlja alul profi kollégáit, sőt, az egyik legjobb alakítást hozza.

Ha nagyon hatásvadász akarnék lenni, mondhatnám azt is, hogy a Trainwreck félúton áll egy film és egy kezdetleges stand-up comedy között, de őszintén szólva tényleg olyan érzést keltett bennem, mintha Amy Schumer egy brainstroming keretében tesztelgetné a poénjait rajtam, miközben valami történetet próbál kerekíteni köréjük. Ironikus módon az utóbbi sikerült jobban, és ha nem a túlburjánzó és nem egyszer felesleges jeleneteire koncentrálok, tulajdonképpen egy egészen tűrhető és szerethető romantikus dramedyt látok magam előtt.

5,5/10

Egy dupla írásnak akkor lenne igazán értelme, ha a két szerző gyökeresen eltérő véleményt képviselne, szóval az én villámkritikám legalább annyira felesleges, mint a Trainwreck minden harmadik jelenete. Nagyrészt ugyanis egyetértek a kollégával. Apatow most is beleesik abba a hibába, hogy túltolja a játékidőt, s legalább annyira elférne mellé egy vasakaratú vágó, mint új darabjának egy szerethető főszereplő. Amy Schumer karaktere ugyanis végtelenül idegesítő, s hiába jut el A-ból B-be a figura a film végére, nem válik sokkal szimpatikusabbá. De hagyjuk is ezt, mert igazából nem az a baj, hogy irritáló a hölgy, hanem az, hogy hiába szólna elvileg róla a Trainwreck, soha nem lép ki kétdimenziós valójából, s egyetlen eredeti jellemvonás sincs az alakjában. A mellékszereplők már egy árnyalatnyival emlékezetesebbek, de azért azt sokat elmond a filmről, hogy LeBron James és Amare Stoudemire, két sportoló maradt meg bennem kiemelhető színészként. A kosárlabda jelenlegi királya egyébként tényleg egész jó, sokkal tehetségesebbnek tűnik ezen a pályán, mint minden idők legjobbja, Michael Jordan, aki gyerekkorom egyik legemlékezetesebb darabjában, a Space Jam-ben próbálta ki magát aktorként. A legnagyobb probléma azért mégis az a filmmel, hogy nem túl vicces. Hiába próbálnak több poénforrással operálni (hányástól a kínos dumáig), legtöbbször csak elnéző mosolyokat tudtak kicsalni belőlem a készítők. Az persze látszik, hogy Amy Schumer beépítette kedvenc témáit a cselekménybe, de azért remélem a színpadon nem ennyire megfáradt a jelenléte, s néhány jól elhelyezett filmes utaláson kívül mással is be tud találni a közönségnél. A Trainwreck egyébként minden baja ellenére sem rossz alkotás, de Apatow életművében biztosan a mezőny hátsó felében helyezkedik el.