1. rész: A 10 legkreatívabb posztapkaliptikus film

2. rész: 10 zombifilm, amit látnod kell

3. rész: 10 (nem is annyira) posztapokaliptikus film, amit látnod kell

Ha már az elején deklaráltam, hogy nem feltétlenül toplistát írok, hanem olyan filmeket, amelyeket látni érdemes, itt az ideje, hogy ezt egész komoly extremitásokig vigyem el: ezen a héten olyan filmeket gyűjtöttem ki, amelyek sok esetben inkább érdekes, mint jók. Egész vegyes társaság jött így össze: vannak köztük, amelyek B-filmes vonásaik ellenére is színvonalasak, sőt, akár zseniálisak is, míg a skála másik végén azok a már-már nézhetetlen darabok szerepelnek, amelyeket akármennyire is kínszenvedés volt végigülnöm, végül mégis valamennyire felejthetetlen élménnyel szolgáltak. A lista most ezekkel, a legrosszabbakkal kezdődik majd, hogy aztán a legjobbakkal érjen véget.

A fiú és a kutyája (1975)

Nem szépítem a dolgot, a lista első és egyben leggyengébb darabja egy nézhetetlenül unalmas, borzasztó alakításokkal tarkított és még annál is kínosabb elbeszélésmódú film. Azonban különösen is cinikusan és őszintén ragadja meg a posztapokaliptikus világ értékvesztését és elállatiasodását, különösen a lezárásban csúcsosítva ki ezt. Ilyen szörnyű alkotástól ritkán látni ennyire jó és felejthetetlen befejezést.

Rock and roll szamuráj (1998)

(Kritika)

Míg az előző műnek minden hiányossága ellenére azért voltak ambíciói, itt bizony már egy echte trashfilmmel állunk szemben. Ebben a filmben két képsort nem sikerül úgy összefűzni, hogy attól ne kapjon egy valamirevaló filmes sikítófrászt. De egy olyan filmben, ahol egy Elvis-hasonmás kaszabolja a Slash képében megjelenő Sátán szolgáit és a szovjet katonákat felváltva, számít ez igazán?

A hősök vére (1989)

(Kritika)

Ez az ausztrál darab is hasonlóan épül fel, mint a lista előző szereplője, de itt legalább egy B-filmes színvonalat sikerült megütni - bár fel kell hívnom a figyelmet, ez sem fog éppen elkápráztatni. Ami viszont igen, az a karakterek által játszott elképesztően beteg amerikai foci-variáns, amely az apró technikai gyermekbetegségei ellenére is minden egyes alkalommal odaszegez a képernyőhöz.

Holtak hajnala (1978)

(Kritika)

Romero klasszikusát valószínűleg nem kell senkinek bemutatnom, ugyanakkor attól tartok, viszonylag keveseket gyarapított kellemes élménnyel egy olyan film, amely zombisminkjeinél bármelyik gyereknapi arcfestő jobbat hozna össze - és ez csak az egyik legtriviálisabb példája a produkció jellemző gagyiságoknak. Nem véletlenül beszélünk azonban a mai napig erről a műről, Romero ötletei az élőhalottak kapcsán ugyanis még a mai napig sem koptak meg.

The Dead (2010)

(Kritika)

Nem tudom, hogy akarva vagy akaratlanul, de egy hajszál választotta el az alkotást jegyző Ford testvéreket, hogy létrehozzák minden idők egyik legjobb zombifilmjét. Elképesztően esszenciális módon ragadják meg és használják fel az élőhalottak által okozott, szűnni nem akaró veszélyt, mindehhez pedig Afrika jellegzetes környezete nyújt egy egészen egyedi hátteret. Képzeljétek el, ha esetleg lett volna valami történet is benne, ami elviselhetővé tette volna ezt a másfél órát...

Wyrmwood: Road of the Dead (2015)

(Kritika)

Mini zombis szekcióm zárásaként következzen egy ausztrál agymenés, amely szintén nem rendelkezik nagy történetmesélői ambíciókkal, lebilincselő tempóval és világgal, de az elvetemült húzásait csak dicsérni lehet. Amellett, hogy néhány nagyon kreatív megoldást vezet be a zombik világába, kaszkadőrmunka terén is igyekszik kompenzálni a kis költségvetést. Helyenként még így is inkább gagyi az összkép, azonban az eredetiségre nem lehet panaszunk.

Fény (2011)

(Kritika)

A Wyrmwooddal ellentétben itt már lehet sablonokat felhánytorgatni, igaz, csak a játékidő második fele kapcsán: amíg ez a német produkció bele nem esik a szokásos posztapokaliptikus klisékbe, egy egészen érdekes és működőképes thrillert (és világvége-okozatot) épít fel nekünk. Hihetetlenül kétarcú film, de az első 45 perc miatt abszolút helyet követel ebben az összeállításban, akármennyire is szétesik a végére.

Sötét óra (2007)

(Kritika)

Ez a spanyol horror nem tud néhány zárt díszletnél többet felmutatni, ennek megfelelően pedig árad belőle a kisszerűség. Ezen felül azonban egy iszonyatosan erős atmoszféra is sugárzik belőle, amely egyszerre varázsol el, rémít halálra és önti belénk a szereplők reménytelenségét. Nem állíthatom, hogy mindenképpen egy maradandó produkció, de amíg nézzük, egy nagyon intenzív élmény tud lenni.

A köd (2007)

(Kritika)

Frank Darabont egészen tudatosan igyekszik megidézni a B-filmek klasszikus vonásait ebben a King-adaptációban, ennek megfelelően pedig a színészi alakítások, a szörnyfilmes kellékek, de még a korhoz képest meglehetősen igénytelen CGI is hagynak némi kívánnivalót maguk után. Azonban a B-kategóriához egyáltalán nem méltó módon mindezt egy egészen érdekes üzenet megfogalmazásához használja fel a rendező, elhomályosítva a produkció alkalmankénti kidolgozatlanságát.

Végítélet (2008)

(Kritika)

Neil Marshall munkásságának ez az elképesztően alulértékelt darabja maximum történetmesélésében képviseli már csak a B-kategóriát, lehetőségeiben viszont már annál kevésbé. A brit rendező viszont jó érzékkel, gyakorlatilag antológiaszerűen válogatta össze azokat az elemeket, amelyek egy ilyen bűnös élvezet akciófilmet meghatározhatnak, világának elképesztő pezsgése és a magával ragadó tempó pedig a műfajon belül és kívül is egy nem túl mély, de annál szórakoztatóbb remekművé tették.

Ezzel pedig eljutottunk oda, hogy nem maradtak már mások hátra, csak a legjobbak, viszont addig is felkérnélek titeket, hogy ha már jövő héten úgyis a topról lesz szó, írjátok meg kommentben a legjobb posztapokaliptikus RÖVIDfilmeket! Ha jó ötleteket adtok, még akár egy külön összeállítás is születhet belőlük.