1. rész: A 10 legkreatívabb posztapokaliptikus film

A posztapokaliptikus filmekkel való első találkozási pont legtöbbek számára a zombikon keresztül történik, különösen manapság, amikor reneszánszát éli ez a szubzsáner. Sokatmondó, hogy a műfaj gyakorlatilag összes meghatározó darabját össze tudtam szedni úgy, hogy a legidősebb produkció a listán mindössze 13 éves, és ahogy majd látjátok, ez a bő egy évtized lehetőséget adott arra, hogy mindenféle megközelítésben, különböző zsánerekkel keveredve, sok esetben pedig a szó szoros értelmében nem is élőhalottakat a középpontba állítva próbálkozzanak az alkotók.

Hozzáteszem, ez a szűk időtáv természetesen annak is köszönhető, hogy nem minden zombifilm posztapokaliptikus (fun fact: ez fordítva is igaz), ugyanis így jelentősen lecsökken a szóba jövő alkotások köre. Éppen ezért ez az összeállítás messze fog állni zombis téren a teljességtől, pusztán egy újabb csoportosításaként funkcionálva a világvége után játszódó műveknek.

28 nappal később (2002) & 28 héttel később (2007)

(Kritika)

Danny Boyle filmjében minden benne volt annak idején, ami új életet lehelhetett a műfajba: horrorelem helyett értelmes metaforaként kívánta használni szörnyeit, amelyek ráadásul nem az emberek bénázására játszó csoszogó zombik voltak, hanem őrületesen gyors és veszélyes vadállatok. Ugyan a folytatás már érdem nem tudott hozzátenni az első rész gondolataihoz, de legalább az atmoszférát sikeresen idézte meg Fresnadillo munkája, úgyhogy az is megérdemli az itteni szereplést.

Holtak hajnala (2004)

(Kritika)

Romero klasszikusának remake-je nem rendelkezik nagy történetmesélői ambíciókkal, de valószínűleg pont ez teszi remek szórakozássá. A Holtak hajnala annyira cinikus, és emellett eszméletlenül stílusos, ami a legtöbb pesszimista posztapokaliptikus vízióhoz képest már-már blaszfémiának számít, de pont ez teszi remek bűnös élvezetté. 

Holtak földje (2005)

(Kritika)

És ha már Romero említve volt, következzen a sorban élete fő műve, amelyre csak azért merem ezt a kifejezést használni, mert mind a rendező rendelkezésére álló erőforrásokban, mind világképében ez a legnagyobb szabású mind közül. Ennek ellenére a Holtak földjét nem nevezném kiemelkedő filmnek, de legalább egy-két eredeti ötlettel tudja gyarapítani a zombifilmek örökségét.

Legenda vagyok (2007)

(Kritika)

A 28 nappal később testvére is lehetne nagyon sok szempontból, elsősorban abban, ahogy a fertőzötteket ábrázolja és használja. Robert Neville remekül kidolgozott karaktere és Will Smith aprólékos játéka mellett egyáltalán nem zavaró, hogy a játékidő nagy részét egyetlen ember társaságában töltjük, Francis Lawrence feszült jelenetei pedig még a szórakozásról is gondoskodnak. Az alternatív befejezés pedig a filmmel kapcsolatos legfontosabb aggályokra is frappáns választ adott.

Zombieland (2009)

(Kritika)

Ha a Holtak hajnala cinikus volt, akkor a Zombieland egyenesen szemberöhögi a posztapokaliptikus filmeket, és szellemes meglátásaival remekül reflektál mind a műfaj kliséire, mind a következesen figyelmen kívül hagyott lehetőségeire. Mindemellett pedig egy humoros és szerethető darab, amely egyszerre kultikus és végtelenül szórakoztató.

Vámpírok földjén (2010)

(Kritika)

A kakukktojás a listában, ugyanis mint a címből is látszik, Jim Mickle filmje a legkevésbé sem zombikról, hanem vámpírokról szól. Ugyanakkor ezt leszámítva ugyanazokat a jellemvonásokat hordozza magán, azt az egy apróságot leszámítva, hogy a világvége utáni pesszimizmust zseniálisan vegyíti az optimizmussal, egy megható stílusegyvelegbe csomagolva ennek a környezetnek minden szeretett és gyűlölt vonását.

Eleven testek (2013)

(Kritika)

Annyira triviális volt, hogy a zombik sem maradhatnak ki a YA-adaptáció hullámból, hogy szinte meglepő, hogy az Eleven testekre 2013-ig kellett várnunk. Szerencsére azonban Jonathan Levine egy nyálas Twilight-klón helyett egy érdekes ötletekkel teli és bájos filmet tett le elénk, amely ugyan nem akar nagy gondolatokat közölni, de egy egészen kellemes és értelmes élmény a tiniknek szóló filmek mezőnyéhez képest.

Lételem (2013)

(Kritika)

A Lételem maga a zombifilmek antitézise: fillérekből készült, nem a klasszikus rémisztgetésekre játszik, jó indie-filmként pedig sokkal inkább karakterei érdeklik, mint a zsánerelemek felsorolása. Az alkotás ilyenfajta nemtörődömsége a műfaji berögződések kapcsán ugyanakkor egy lenyűgöző elbeszélésmódot eredményez, amelyben két ellentétes jellem is egymásra találhat, és egy dögunalmas jelenet is lehet pattanásig feszített.

Maggie (2015)

(Kritika)

Amikor már az élőhalottak kapcsán minden lehetőséget kipipáltak, nem maradt más lehetőség, mint más műfajokhoz nyúlni, és azok sajátos újjáértelmezésével létrehozni valami egészen egyedit. Ezt megtette már jó néhány fentebb szereplő alkotás is, a Maggie pedig egy klasszikus betegség-kálváriát mesél el zombikra értelmezve. Gyönyörű képekkel, szívfacsaró momentumokkal, két remek alakítással, és egy erősen csalódást keltő befejezéssel.

Ők lettek volna tehát a legjobb posztapokaliptikus zombifilmek - talán nem egy elképesztően sok szokatlan vagy ismeretlen darabot tartalmazó összeállítás lett ez végül, azonban ígérem, jövő héten újra visszatérünk a nem szokványos posztapokaliptikus filmek talajára.