A múlt héten a white guilt kapcsán igyekeztem egy relatíve általános oldalát megfogni a szenvedéspornónak, ezúttal azonban egy sokkal egyedibb, konkrétabb (és talán vállalásaiban is bátrabb és elvetemültebb) műfaj felé fordulok, ez pedig nem más, mint a fejlett országok lakosaiban keltett bűntudat. Az emberi pszichológiának alapvető vonása, hogy elképesztő sajnálatot vagyunk képesek érezni tőlünk távoli, esetleg fiktív személyek iránt, miközben napi szinten rugdossuk odébb a hajléktalanokat az aluljáróban. Ennek az igénynek pedig kiváló kiszolgálója a mozgókép, amely kényelmesen távoli eseményekről tud beszámolni, ráadásul fikciós történetei a megdöbbenésen kívül nem igényelnek érdemi cselekvést részünkről. Mert kár is lenne tagadni, hogy az agyunk hátsó felében mindig is ott motoszkál, hogy jó lenne tenni valamit a minket körülvevő nyomor és szenvedés ellen, egy hasonló alkotás keretei között viszont ömlesztve, fájdalommentesen róhatjuk le penitenciánkat, és még jól is fogjuk érezni magunkat, amikor felhívjuk remekműre ismerőseink figyelmét.
Már a klasszikus irodalomban is megvannak ennek a vonásnak a nyomai, Twist Olivértől a gyufaáruslány sztoriján át A nyomorultak egyes részeiig, de számomra mindig is kérdés volt, hogy a nyilvánvaló tragikus hatást leszámítva milyen katartikus üzenetet kéne felfognunk abból, hogy valakinek rossz és aztán meghal. Azonban akkoriban a hatásmechanizmusnak még egy nagy gyermekbetegsége volt: a harmadik világra akkor még csak gyarmatosítandó, állatok által lakott édenkertként tekintett az átlagember, így a kortárs alkotók kénytelen voltak a külvárosokban nyomorgó tömegekhez nyúlni (szó se róla, volt merítési lehetőségük), ami viszont túlságosan is kézzelfogható volt az akkori műélvezők számára. Ennek köszönhetően a mű-bűntudat csak akkor tombolhatott valódi fényében, amikor a fehér ember a 20. század vége felé felfedezte magának és sajnálni kezdte a harmadik világ lakóit.
Tudvalevő, hogy az átlagos Oscar-zsűritag egy amerikai, 62 éves, fehér férfi, és a mozik fizető közönségének nagy része is hasonló karakterisztikusságokat mutat atekintetben, hogy a világ gazdagabb felében élnek és a bőrük csak napozáskor vesz fel egy sötétebb tónust. Mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy elkalauzolni őket a Föld egy olyan szekciójára, ahol 10 másodpercen belül idegösszeomlást kapnának, ha elhagynák az ötcsillagos szállodát. Azonban ez még viszonylag kevés az emberi ignorancia leküzdésére, éppen ezért érkezik ilyenkor az aduász: a gyerekek. Megdöbbentő ugyanis, de ritkaságszámba mennek az olyan szegény országokban játszódó filmek, amelyeknek egy jóravaló 40-es családapa lenne például a főszereplőjük. (Metro Maniláról hányan hallottatok? Na ugye!) Mert mi is lenne szánalomra méltóbb, egy koszos, éhező, lehetőleg árva utcagyereknél? Ez a vonás mára annyira eluralta a filmművészetet, hogy az újabb white trash-mozik (Joe, Mud) és a white trash-oldalhajtások (A messzi dél vadjai) sem mernek közönségük elé állni legalább egy kiskorú nélkül.
Természetesen az a legjobb, ha legalább kettő gyerek is adott, egyrészt, mert így a pozitív felnőtt karakterek számát a minimálisra lehet limitálni, másrészt a lehető legkevesebb alkalommal kell kijönnünk a gyermeki nézőpontból. Amely azonban csak látszólag gyermeki nézőpont: a first world guilt filmeknek sarokköve az a kontraszt, hogy a szereplők által természetesnek felfogott állapotokat minél iszonyatosabbként fessük le, ezzel is tovább gerjesztve a bűntudatot a nézőben. (A Barátunk, Superman egy remek példája annak, hogy milyen undorítóan gátlástalan mértékekig lehet elmenni ebben.) Ennek ellenére nagyon fontos, hogy a történések boldog vége érjenek, megnyugtató pontot téve a néző pokoljárására és azzal a tudattal engedve el, hogy végeredményben senkinek nem fog rosszabb sors jutni, mint amit megérdemel.
És hogy kinek köszönhetjük mindezt? Leginkább Fernando Meirellesnek, aki 2002-ben csak egy felemelkedés-bukás gengsztersztorit szeretett volna elmesélni a saját kis világában, és minden bizonnyal ő lepődött meg a legjobban, amikor 4 Oscarra is jelölték az Isten városát. Innentől kezdve pedig elkerülhetetlen volt, hogy megszülessen a trend, és ambciózus harmadik világbeli rendezők ostromolják meg a díjátadókat hazájuk szenvedéseivel, vagy éppen jómodú európai/amerikai filmesek rohanjanak a világ végére egy ilyen darab kedvéért. Sokat azt gondolják, hogy ez a tendencia Danny Boyle Gettómilliomosában csúcsosodott ki, amely ugyan nem a legesszenciálisabb, de legnépszerűbb darabjává vált 8 Oscar után a műfajnak, viszont a legnagyobb dobás csak egy évre rá érkezett: James Cameron Avatarja ugyanis felsorakoztat minden közhelyet, ahogyan a nagy gazdag gyarmatosító nemzet tagja lelkiismeretével küzdve végül a kizsákmányoltak oldalára áll. Hangsúlyos, hogy azok a panelek, amelyek a Pocahontasban vagy a Farkasokkal táncolóban még az amerikaiak őslakos-kiirtó bűntudatából táplálkoztak, a fejlődő - fejlett országok konfliktusára kihegyezve világméretű sikert tudtak aratni. Természetesen minden idők legnagyobb bevételét elérő alkotása messze nem tartalmazza tökéletesen ezeket a karakterisztikusságokat, ugyanakkor egy hatalmas mérföldkő volt abból a szempontból, hogy sikeresen tette egy mainstream blockbuster részévé a first world guilt elemeket.
Az Avatarral együtt viszont eljött a 2008-09-es válság hatása is, ami az első világ lakóinak egy jelentős részét döntötte lényegesen rosszabb anyagi helyzetbe és tette immunissá erre a zsánerre. Talán nem véletlen, hogy amíg 2008-ban egy Gettómilliomos közbeszéd tárgya tudott lenni, addig az idei Oscar-szezonra érkező Trash alkotói gyorsan eltemették a díjakkal kapcsolatos reményeiket, itthon pedig a UIP meg sem próbálta bemutatni moziban. (A teljesség kedvéért tegyük hozzá: a Trash messze nem klasszikus first world guilt darab.) A Timbuktu pedig ugyan futott egy szép díjszezonos kört, de a közönség már magasról tett rá. Az ehhez hasonló fiaskók pedig egyre inkább ellehetetlenítik a műfajt, de azt hiszem nem kell félnünk attól, hogy amennyiben újra lesz rá kereslet, a szegény, árva gyerekek szenvedései ismét meg fogják tölteni a mozivásznakat.
