A brit filmipar sok esetben egyfajta köztes állapot aközött, amit az amerikai és az európai filmről gondolunk. Ez sok esetben azt jelenti, hogy mindenből kimazsolázgatva a legjobbat zseniális alkotásokat hoz létre (a Locke erre szerintem egy kiváló példa volt), máskor pedig... nos, azt, hogy pontosan a kettő között áll. Itt van például a Dal Marionnak, amely leginkább olyan, mintha egy hollywoodi sablon-dramedyt egy európai rendező kezébe adtak volna.

Marion (Vanessa Redgrave) rákos beteg, de élete utolsó napjait az énektanár Lizzy (Gemma Arteton) által szervezett, idősekből álló kórusnak szenteli. Férje, Arthur (Terrence Stamp) lenézi és ellenzi ezt a tevékenységet, noha leginkább csak felesége várható elvesztésének fájdalma dolgozik benne. Amikor pedig megtörténik az elkerülhetetlen, Arthurnek szembe kell néznie azzal, hogy semmi értelme nem maradt az életének - és talán pont a szóban forgó kórus lehet ez.

Valószínűleg már mindenki maga előtt látja, hogy milyen történet fog ebből kikerekedni, a zene hatására egycsapásra kiviruló és életvidámmá váló Arthurrel, és a végén egy hatalmas zenés összeborulással. Azonban a Dal Marionnak túlságosan is európai ahhoz, hogy egy kényelmes giccshalmazzá váljon, és bár azt ennek ellenére sem mondhatom, hogy kifejezetten eredeti fordulatokkal tud szolgálni, szándékosan nem lép bele azokba a panelekbe, amely ebből a történetből adódhatnának.

Ami látunk, az sokkal inkább a főszereplőhöz méltó csendes (és önfejű) merengés, amelynek keretében a film kimért tempóban visz végig az eseményeken, és igyekszik minden karaktert és karakterívet alaposan bemutatni és átrágni, alapvetően pedig egy sokkal érettebb üzenetet megfogalmazni, mint amit egy ilyen jellegű dramedytől várnánk. De tulajdonképpen még csak dramedynek sem nevezném, ugyanis a rendező nagyon tudatosan vigyáz arra, nehogy elvicceljen bármilyen fontos momentumot is. Azonban amennyire pozitívumként beszéltem eddig erről, legalább annyira el is kell most ezt ítélnem, a mű nagy részében ugyanis fárasztó makacsságnak és ingerszegény történetszövésnek tűnhet ez a stílus. Ez pedig pontosan abból ered, hogy - mint említettem - a Dal Marionnak nem jelentkezik egy újszerű sztorival, inkább csak egy ismerős sablont igyekszik emberközelien megvalósítani.

Ez utóbbi kétségkívül sikerül, de akármennyire is tudom tisztelni érte, a film visszafogottsága ezúttal inkább hidegen hagyott, mint lenyűgözött volna. És ha olyan alkotásokra gondolok, mint a szintén brit Büszkeség és bányászélet, akkor csak azt tudom mondani, a Dal Marionnak is kicsit feladhatta volna a saját útját, hogy egy valóban szívhez szóló darab lehessen.

6,5/10

A Dal Marionnak teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán