Azt hiszem, kicsit későn érkeztem a partiba, elvégre akkor kéne újat mondanom erről a filmről, amikor már a legkülönbözőbb szuperlatívuszok is elhangzottak. Aki követi a Twitterünket, az már olvashatta, hogy Rian Johnson szerint George Miller leiskolázott mindenkit, a kortárs akciófilm-isten Gareth Evans annyiszor akarja megnézni, ahányszor csak tudja, a zseniális videóesszéiről elhíresült Tony Zhou pedig a legutóbbi 5-10 év legszórakoztatóbb filmjeként aposztrofálta, valaki pedig odáig ment, hogy az elmúlt 24 év legjobb blockbusterének nevezte. Ha Miller remekműve nem is ekkora mérföldkő, az biztosan elmondható róla, hogy ez a blockbuster, amit akartunk és amit meg is érdemlünk.
Elsősorban például egy olyan látványfilmet, ami nem gyárt cirkalmas magyarázatokat a 4 db akciójelenete köré: Miller a legkevésbé sem erőlködik, hogy bonyolult konfliktusokat és indoklásokat gyártson ahhoz, ki mit miért csinál. Főhősünk, Max (Tom Hardy), legtöbbször csak az anyósülésen sodródik a történésekkel, miután a világ maradék vízkészleteit uraló Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) fogságába esik, ő pedig vérdonornak haszálja sugárfertőzött katonáihoz. Egész pontosan az ambiciózus Nux (Nicholas Hoult) "vérzsákja" lesz, aki akkor is magával viszi, amikor egy (illetve később három) egész hadsereg ered a Joe ágyasait megszöktető imperator Furiosa (Charlize Theron) nyomába. És igazából ennél nem is történik több, a film gyakorlatilag egy 3-4 részre darabolt hatalmas üldözés.
Azonban a Mad Max-nél ez nem jelenti azt, hogy szándékosan és néha komikusan lebutulna (mint ahogy például a John Wick meghozta ezt az áldozatot az egyszerűség érdekében), Miller és társ-forgatókönyvírói ugyanis mesterien csepegtetnek épkézláb és a történetet minden szempontból kiegészítő karakteríveket, lecsupaszított, de valószínűleg pont emiatt örök érvényű gondolatokat az eszement akciók mögé. Ezt a fajta letisztultságot, sűrített szimbolizmust pedig talán még nehezebb is megvalósítani, mint egy iszonyatosan bonyolult sci-fit felépíteni.
Az alkotásban pedig az az igazán jó, hogy mindezt elképesztően erőlködésmentesen képes elénk tárni. Sem a film, sem szereplői nem beszélnek feleslegesen, de ahogy Theron, Hoult vagy elsősorban Hardy gesztusai is éppen elegendőek, úgy magának a produkciónak sincs szüksége nagy szavakra, hogy érzékletesen ábrázolja az állandó hadiállapotban létező és a végletekig tárgyiasított világot. (Az pedig egyenesen szimpatikus, hogy ezzel nézőjét is felnőttként kezeli.) Ennek megfelelően pedig az akciók brutalitása sem megy el a vaughni tabudöntögetés irányába, a Mad Max összecsapásai éppen annyira kegyetlenek, benzingőzösek és nagyszabásúak, amennyire ez a koncepcióból következik.
Jól felépítve pedig nem is kell több, mint hogy két órán keresztül egy kamion 10 méteres körzetében robban, borul, lő és verekszik minden és mindenki, Miller ugyanis ilyen téren sem kötött kompromisszumokat. A kaszkadőrök szinte már elképesztő mutatványokat hajtanak végre, sokszor azt érezni, hogy a kameramanok is a testi épségüket kockázatták, és minden egyes küzdelemben autók, emberek és fegyverek olyan kavalkádját láthatjuk, amelyekre egy percre sem lehet ráunni. Miért is tennénk, hiszen a rendező őrültebbnél őrültebb ötletekkel dobja fel őket (és a lángoló elektromos gitár csak egyike ezeknek), a korábbi epizódokkal ellentétben ezúttal viszont anélkül, hogy röhejes túlzásokba esne: végeredményben műve mindvégig komolyan vehető és sok esetben tragikus is képes maradni. Az elvetemült ötleteknél pedig már csak a színek, Junkie XL elektronikusok basszusokból és törzsi dobokból álló zenéje és a felfoghatatlanság határáig felcsavart tempó harsányabbak - első nézésre inkább csak feldolgozni lehet a látottakat, gyönyörködni bennük még nem.
De legalább így van ok megnézni még egyszer, már csak azért is, mert idén nyáron aligha lesz olyan látványfilm, amely ennyire kompromisszummentesen lesz képes megvalósítani, amit ettől a kategóriától vártunk mindig is. A Mad Max valószínűleg nem fog új időszámítást nyitni, talán megismételhetetlen klasszikussá sem válik (erről akár saját folytatásai is tehetnek már), viszont a blockbusternek egy olyan mitikus eszményét valósítja meg, amelytől az utóbbi időben mintha egyre messzebb kerültünk volna. Amelyben a egyediség, az esszenciális akciófilmes vonások és a néző komolyan vétele egyáltalán nem mennek egymás rovására, és a blockbuster szót nem pejoratív értelemben kell rá használnunk, mint "valami, ami szükségszerűen egy kevésbé értékes, kevésbé teljes film." Az egyedüli szomorú dolog ebben az egészben az, hogy a rengeteg tehetséges ifjú titán helyett pont egy 70 éves rendező kellett mindehhez.
10/10
A Mad Max - A harag útja teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
