Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a legújabb megjegyezhetetlen című svéd produkció pont azokba a művészfilmes klisékbe fog belegyalogolni, amelyeket gyűlölök. Ilyen szemmel nézve Andersson mozija pozitív csalódásként ért, igaz, nem azért, mert sokkal jobb élménnyel szolgált volna, hanem mert nem tartom álságos műnek. Nem szabták minden erővel különböző filmes díjakra, egyszerűen csak a megfelelő toposzokat érinti, a megfelelő közönségnél pedig ez kissé félresikerülve is működik.
Roy Andersson elvileg magáról az emberi létről szeretett volna filmet készíteni, ami nem kis vállalás, tekintve, hogy hány alkotónak tört már ebbe bele a bicskája. A rendező élettelen, kellemetlenül kimért szkeccsei azonban maximum arról tudnának meggyőzni, hogy az ember egy végtelenül unalmas, kisszerű és szürke lény. Az egy beállításból felvett, visszatérő szófordulatokra alapozott, kínosan pedáns lassúsággal végigvitt jelenetei a lehető legritkábban tartalmaznak valóban sziporkázóan abszurd húzásokat, legtöbbször azonban csak egy helyben körbe-körbe járnak - már ha egyáltalán ennyi történik bennük.
Teljesen érthető, hogy Andersson miért tette le a voksát az agyonszaturált, fókusz nélküli, statikus és szándékosan mesterséges vizualitás mellett (ez utóbbihoz adalék, hogy 100%-ban stúdióban forgatták a filmet), hiszen ő egyfajta festményeket komponál, csakhogy képei ezzel nemcsak külsőleg, de belsőleg is élettelenné válnak. Az emberi vonások elvesztésével párhuzamosan belép a gépiesség és mesterkéltség, ezek a lassan, de óramű-pontossággal építkező jelenetek pedig előbb-utóbb egy kellemetlen zsibbadásba ringattak, amelyből egy-egy alkalommal csak tudott felrázni valami egészen elvetemült humor. Ezt az egyet viszont meg kell hagyni a svéd rendezőnek: amikor összeszedi magát, akkor zseniális dolgokra képes, a címadó jelenetnél például kevés jobbat láttam eddig idén.
De egyre inkább úgy tűnik számomra, az olyan kulcsmotívumok, mint a "dehumanizáció" és az "elidegenedés" évtizedek óta működnek jolly jokerként "művészfilmes" körökben, és egy gyengébb mű is tarolhat, ha ezeket a húrokat pendíti meg kellően kultúrpesszimista hozzáállással. Ha Andersson filmje nem is a legjobb példa erre a jelenségre (és éppen ezért talán még érdemes is lehet tenni vele egy próbát), de hatásmechanizmusában ezeknek a fájdalmas produkcióknak a sorát gyarapítja.
6/10