Folytatást készíteni kifejezetten hálátlan feladat: hol azért nem működik a mű, mert túlságosan is szolgai módon jár elődje nyomdokaiban, hol pedig pont azért, mert túlságosan is messzire vándorolt a kitaposott útvonaltól. Nagyon kevesen képesek arra, hogy az eredeti szellemiségét szem előtt tartva, de azt nem szentként tisztelve alkossanak valamit, azonban a Monsters második része erre a bravúrra volt képes - még ha más szempontokból nem is tűnik annyira bravúrosnak.
Az alkotás mintha tudomást sem venne elődjéről, ugyanis a szörnyek gócpontját Mexikóból a Közel-Keletre helyezi át, egy furcsa szituációt festve fel így: az ott állomásozó amerikai seregek egyszerre küzdenek a földönkívüliek, valamint az egyre komolyabb fenyegetéssé váló helyi ellenállók ellen. Főhősünk (Sam Keeley) számára azonban szülővárosa, Detroit lehetőségeihez képest ez is vonzó alternatíva, így három barátjával jelentkezik a hadseregbe, majd a háború kellős közepébe kerül. Egy bajba került osztag után indulva, egy sokat látott veterán (Johnny Harris) vezetésével pedig nemcsak a külső, hanem a harcoló felekben belül is élő szörnyekkel is szembekerül.
Amikor kiderült, hogy Gareth Edwards filmje folytatást (vagyis pontosabban egy spin-off jellegű továbbgondolást) kap, mindenki máshoz hasonlóan én is fogtam a fejem, hogy ebből a gyönyörű filmből egy agyatlan lövöldét készítenek majd. Ez is elsülhetett volna jól (főleg azoknál, akik már az első résztől is valami ilyesmire számítottak), de legnagyobb meglepetésemre Tom Green műve abszolút Edwards szellemiségét vitte tovább. Ugyan eleinte még tényleg egy akciójelenetekkel tarkított, klasszikus háborús filmet látunk, az első óra végére egyre inkább eluralkodik az elődre is jellemző megközelítés. Sőt, Green mintha még tovább is fokozná ezt a stílust: ő már egyértelműen leteszi a voksát amellett, hogy a szörnyeket csak metaforikus értelemben kívánja használni, ezzel pedig sok szempontból egy nagyon intenzív élménnyé varázsolja művét. Ugyanis Edwards felfogását a bámulatos fényképezés és az ennek segítségével komponált költői jelenetek nyomán sikerül szinte transzcendenssé tenni, és a képsorok rendre erősebbek, mint az első részben.
Már amikor tényleg ezt látni a vásznon, ugyanis vétek lenne tagadnom, hogy a mű első fele ebből még alig mutat valamit, és később is a kényelmes PTSD-áthallások felé tesz kitérőket. A narratíva összeszedettségét is érheti kifogás, ugyanis szereplőink meglehetősen esetlegesen kerülnek egyik szituációból a másik (8 ember bedobnak az ellenséges terület sűrűjébe, majd aztán nem tudják kihozni őket?), ez az epizodikusság pedig sokszor elfárasztja a történetet. Még azt is megkockáztatom, fél óra játékidőt nyugodtan megspórolhattak volna az alkotók, ha ezeket a felesleges vargabetűket eleve jobban lerövdítik.
Ennek okán nem mondanám csak, hogy a Monsters: Dark Continent nem jobb az elődjénél, sőt, végső soron tényleg kifejezetten gyengébb is. Azonban Edwards munkásságának így is remek továbbvitele, hihetetlenül erős, pazar jelenetekkel, amelyekhez foghatót nem sokat látni a mozikban. Éppen ezért kifejezetten szomorú, hogy a Monsters és a Godzilla után a közönség és a kritikusok ismét bizonyították, nagyon nem érett meg az emberiség még erre.
6,5/10
A Monsters - Sötét kontinens teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
