Nagyon komolyan borogatnom kellett magam, amikor megláttam, hogyan néz ki mostanában James Spader. Nekem ő Daniel Jackson-ként vésődött be (pedig láttam természetesen más filmekben is), ezért már egy ideje tervezgetem, hogy újranézem gyermekkorom egyik nagy kedvencét. A végső lökést az adta meg, hogy a Halálos iramban 7-ben szembesültem azzal, hogy Kurt Russell sem lett fiatalabb (=atyaég, ne már, ő is megöregedett?), és sürgősen helyre kellett állítanom a lelki békémet a film újranézésével. Hatalmas siker volt egykoron Roland Emmerich alkotása, a belőle készült tévésorozatot is nagyon sokáig követtem. Kicsit csalódott vagyok, sokat veszített a varázsából az egykoron rongyosra nézett műremek, de még ma is kiváló kikapcsolódást tud nyújtani.
Az 1920-as években egy titokzatos tárgyat találnak egy egyiptomi ásatáson. Sok évvel később egy fiatal tudós, Daniel Jackson (James Spader) megfejti az utolsó szimbólumot, és ezzel megnyílik az út egy ismeretlen, másik világba. Egy felderítő csapat indul a kapu túloldalára, amelyet a fia halála miatt erősen életunt Jack O'Neil ezredes (Kurt Russell) vezet és velük tart Jackson is, hogy legyen, aki hazahozza őket. Legmélyebb döbbenetükre emberi civilizációra bukkannak, és nagyon hamar találkoznak Ré-vel (Jaye Davidson), a kegyetlen Napistennel...
Manapság, amikor már minden hollywoodi blockbuster-nél alapmomentum a zseniális CGI, nem igazán lehet elképzelni, mekkorát szólt Roland Emmerich akkoriban überlátványosnak számító filmje. Hol volt akkor még az IMAX, 3D-ről még nem is hallottunk a kis tatabányai moziban, ahol velem együtt mindenki lenyűgözve nézte a képsorokat. El kell mesélnem, hogy sokáig történésznek készültem, akkoriban pedig éppen az egyiptológia volt a kedvenc témám, tehát nálam jobban senki nem tudta, hogy mennyire nem hitelesek a filmben bemutatott képek, ez azonban soha, egyetlen percig sem zavart abban, hogy istenien szórakozzak rajtuk. Mert Emmerich nagyon hatásosan vitte filmvászonra az amerikai módra felszínes Ré-mítoszt, megspékelte egy kis akcióval, mérsékelten dögös szöveggel, egy kis románccal, két jól megírt főszereplővel, mára már legendássá vált zenével és olyan eszméletlen látvánnyal, hogy mindenki eldobta tőle az agyát.
Mert ez bizony egy jól összerakott, hatásvadász, helyre kis kalandfilm, amelyet annyira szerettek a nézők, hogy a siker nyomán útjára indult tévésorozat helyrepofozta kedvenc McGayver-ünk (azaz Richard Dean Anderson) erősen halódó karrierjét is. Mára már kissé idejétmúltak lettek az effektek, de a hangulat még mindig a régi, nosztalgiafaktor nélkül is elmegy családi programnak a megtekintése (aztán lehet mesélni a gyermekkorú családtagoknak, mekkora élmény volt anno jaffát látni, szegény kölyök úgysem fogja érteni, hogy mi ebben a nagy szám, hiszen a tévésorozatban hemzsegtek Ré harcosai). A forgatókönyv egyáltalán nem volt rossz, a téma pedig eleve érdekes volt, hiszen ki ne szeretne átlépni egy másik dimenzióba. Jól indul a film, megismerjük a fő karaktereket, én még sokadjára is imádom végignézni, ahogyan kinyílik a csillagkapu, de aztán Ré világában egyre inkább a látványé lesz a főszerep, a történet és a karakterek fokozatosan elszürkülnek.
Pedig a két főszereplő, az elszállt tudós és a megtört katona, nagyon jó páros, tökéletesen kiegészítik egymást. Habár a fordulatok előre láthatóak (naná, hogy az ezredes össze fog futni egy fiúval, akinek köszönhetően fel tudja dolgozni gyermeke halálát, Daniel Jackson tutira bele fog zúgni egy helyi szépségbe, a nép fel fog lázadni Ré ellen stb.), mégsem unalmas a történet. Habár alapvetően kalandfilmről van szó, nem igazán kerülnek komoly erkölcsi kérdések feltevésre (atombomba, világok teremtése, elpusztítása stb.), de azok nagyon hatásosak, a tudományos háttér pedig már tényleg a mindegy kategóriába tartozik. De legalább megtudtuk, mit jelent az, hogy gazdatest, hogy van olyan koporsó, amely életre kelti a halott embert, és azt is, hogy a piramisokat repülésre is lehet használni. Mai szemmel nézve marad egy kis hiányérzet a képsorokat nézve, de összességében ez még mindig egy jó film, amelyet kár lenne kihagyni az életünkből!
James Spader soha nem lett A-kategóriás sztár, nem túl sok blockbusterben fordult meg, az ő intellektuális alkata inkább a rétegfilmekhez passzolt (ha eddig kimarad volna A gyönyör rabjai és Szex, hazugság, videó, sürgősen tessék pótolni!), de ebben az alapvetően látványmoziban is nagyon jól megállta a helyét. Kurt Russell kisujjból kirázta az ezredes figuráját, tökéletes választás volt a szerepre. Jaye Davidson Ré szerepében kevés jelenetben is emlékezetest tudott nyújtani (ebben persze nagy segítségére voltak a látványos kosztümök).
Üssenek agyon, verjenek meg, nálam még ma is hatalmas kedvenc a rendező szupergiccse, A függetlenség napja. Roland Emmerich-nek a védjegye a monumentalitás, na és persze neki köszönhetjük A tökéletes katona című édes bűnt, amelyet nem lehet elégszer látni. A Csillagkapu nem véletlenül lett hatalmas siker, abszolút nézőbarát, könnyen fogyasztható tömegtermék, de mégis van egy különleges hangulata, ami miatt máig nem tudjuk kiverni a fejünkből.
Látványos, szerethető kalandfilm, Kurt Russell és James Spader kiváló alakításával, kötelező darab!
8/10
A Csillagkapu teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
