Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!
A Chihiro Szellemországban Miyazaki legegyedibb alkotása. Ám még a japán zsenivel kapcsolatosan is néha bajban lehet a néző. A sokszor visszatérő elemekből építkező mester munkásságáról olykor az a gondolat férkőzhet be az elménkbe, hogy mindig ugyanazt a mesét mondja el újra és újra. Néha nekem is ez jut eszembe. Ám egyes filmjeit, valamint az egész munkásságát is megvizsgálva mindig eszünkbe jut, hogy mennyire komplex, kidolgozott darabokat tesz le az asztalra, amelyekben a visszatérő elemek leginkább kapaszkodóként szolgálnak, az ismétlődő tartalmi üzeneten túl. Ez a film a japán mester azon műve, amelyben a legkevésbé szembetűnőek az ismétlődő elemek, valamint egyértelműen az egyik legkomplexebb, legkidolgozottabb film tőle (a sarkításhoz, egyszerűsítéshez sokszor nyúló nyugati animációs filmekhez képest főleg). Tehát nem csak amiatt lesz egyedi, mert temérdek önálló, kreatív ötlettel találkozhatunk, hanem mert bár itt is van bőven visszatérő motívum, de ezek erősen beépülnek és belesimulnak a filmbe. Ebből következik, hogy nem magaslik ki semmivel a többi műve közül, viszont nagyon szép kerek egészet alkot, ahol nagyítóval kell keresni azokat az elemeket amelyek „kilógnak” belőle. És még ezek sem feltétlenül a negatív értelemben.
A Chihiro egyszerre tud nagyon nyugati és nagyon japán lenni. A fő tematika most a címben szereplő szellemek, valamint az ezzel kapcsolatos alakváltás, átváltozás. Egy olyan világ, ahol az embereket lenézik. Ezzel együtt jár egy nagyon erős szimbolika is, ami folyamatosan „tanít” nekünk és a kis hősnőnek valamit. A szellemek groteszk, olykor szép, olykor erősen hátborzongató országa reflektál a valós világunkra, a felnőttek világára. Ráadásul a bevezetőben már említett kidolgozottsággal kapcsolatos, hogy ezt a világot nem csak úgy tessék-lássék módon elénk dobták. Maximumon üzemel a Miyazakira jellemző világteremtő munka: teljes saját szabályrendszerrel, ehhez kifogástalanul asszisztáló csodálatos képi és zenei alappal (ismét Joe Hisaishi). Céljának eléréséhez pedig nem fél komoly, komor eszközökhöz nyúlni. Mindezt pont olyan mértékben, amennyire egy gyerekeknek szóló mesében megfelelő. Nálunk ezt nagyon ritkán képesek a készítők a helyén kezelni, itt mégis teljesen természetesnek tűnik, ami óriási dolog.
Az viszont még engem is meglepett, hogy mennyire szokatlan és formabontó a történet alakulása, amelyben meglepő elemek is lökést adhatnak a sztorinak. Még ahhoz képest is, hogy tudjuk, az alkotótól messze áll a sablonosság, a happy end. Ráadásul a lendületes és gyors történések mellett mindig marad egy kis idő olyan lényegtelennek tűnő eseményekre is, amelyeknek a célja az, hogy közelebb hozzák a nézőhöz az egész alkotást. Ezzel hihetőbb is lesz, valamint jobban átadja az üzenetet, ami megint túlmutat a szavakon, hasonlóan a Totoro – A varázserdő titkához. Inkább a szereplők reakcióiban, tetteiben, az ebből sugárzó hozzáállásukban kell keresni. Azért megkapjuk a szokásos adagot a természetvédelemből, a kapzsiságról, a költözésről és a változásról, de ezek is inkább „bújtatva”, megfelelő mértékben adagoltak, egyáltalán nem tolakodóak. Rám a legjobban a névvel, a bűzistennel, az arcnélküli szellemmel, az utazással kapcsolatos részek hatottak. Továbbá tetszett az is, hogy Chihiro miután rengeteg próbán túlesett, milyen „tanácsot” kapott, mekkorát fejlődött a jelleme. A „szürke zóna” megint megmaradt, ismét nincsenek tisztán jó és rossz karakterek, és ha vannak, ők is mélyen kidolgozottak, gondolok itt főleg a gonosz banya személyére. Érdekes, hogy a főszereplőt nem csak a jó történések és szereplők tanítják, hanem a gonoszokkal való találkozások is adhatnak neki új tudást, és akár ő is taníthatja a felnőtteket, a maga gyermekien őszinte módján.
Összességében tehát elmondható, hogy ebből a kalandból nem csak Chihiro tanulhat rengeteget, hanem bárki, és pont emiatt ajánlható Miyazaki bárkinek, aki gazdagodni akar egy nagy élménnyel. Az anime nagymestere megmutatja, mennyi potenciál van a műfajban, még azokat is berántja, akik amúgy különösebben nem vonzódnak érte. Az Oscar-díjjal is jutalmazott története pedig egyértelműen a legszabadabb, nem annyira monumentális mint a másik mesterműve, a Princess Mononoke. Hatalmas filmtörténeti teljesítmény, és egy újabb olyan darab, amely büszkén árulkodik a mester Hollywoodot sokszor meghaladó zsenijéről. Hatásának érzékeltetésére a legjobb példa talán az, amikor Chihiro a történetben egy nagy utazásra vállalkozik, hogy segítsen saját és ismerősei sorsán. Maga az utazás bemutatása csodálatos, de a rendezőtől még jutott egy kis idő arra is, hogy a megérkezésnél a főhős kislányt egy ugráló lámpás fogadja, amely meghajolt előtte, majd elvezeti őket a kunyhóhoz, ahova Chihiro tart. Első ránézésre nem jelent semmit, de akkor és ott tudjuk, ez a kis betét mekkora erővel bír.
10/10
