(Hatalmas köszönet illeti Werewolfrulez kollégát, aki rengeteg elméleti és gyakorlati segítséget nyújtott abban, hogy ez az inkompetens és felesleges poszt elkészülhessen.)

(Mármint nem miatta lett inkompetens, éppen ellenkezőleg.)

Az év végi listázgatások kapcsán gondolkodtam el azon, hogy mennyire alulértékeltek a horrorfilmek általában. Az osztatlan kritikai sikert arató, és mindenhol az év horrorjaként emlegetett The Babadook például a közönség részéről szinte alig kapott elismerést, Imdb-n pedig kénytelen volt beérni egy leginkább közepes alkotásoknak fenntartott 6,9-es pontszámmal. Pénzügyi oldalról nézve pedig még ennél is siralmasabb volt a helyzete: az USA-ban például 600 ezer dollárt kalapozott össze, miközben például egy Annabelle 84 millióig jutott. Annak ellenére, hogy utóbbi még alacsonyabb, 5,6-os pontszámon áll. Ez egyben azt is mutatja, mekkora ellentmondás feszül a műfaj keretein belül: miközben a horror szép lassan napjaink egyik legnépszerűbb zsánerévé, a kisköltségvetésű horror pedig a stúdiók fő pénzcsinálójává nőtte ki magát, a műfaj egy pillanatig sem tudott kitörni az őt övező lenézettségből.

Ezt könnyű lenne elintézni azzal, hogy akik az Annabelle-hez hasonló mozisikerekre özönlenek, azok nem vágnak egybe az internet elsődleges véleményformálóival (elvégre a markánsan eltérő bevételi adatok ellenére nagyjából ugyanannyi szavazat érkezett az említett két műre), de ez a gondolat azt feltételezné, hogy ennek nyomán egy minőségi darab megkapná a neki járó dicséretet. És hogy ne mondhassátok, csak a kis kedvencemről beszélünk most, az Imdb-t elnézve ennek a tendenciának éppen az ellenkezője látszik: a top250-ben minden más műfajnál alulreprezentáltabb a horror, összesen 5 db jutott csak be, többek között olyan hiányzókkal, mint a műfaj meghatározó és messze az egyik legjobb darabjának tartott Az ördögűző. De ha szélesítjük a látókört, akkor sem lesz sokkal jobb a helyzet: a minimum ezer szavazatot kapott alkotások között összesen 283 horrort találunk 7.0-s pontszám felett, amely pontszám számomra (de talán még beszélhetek néhány ember nevében) az igazán színvonalas darabok alsó szintjét jelöli. Csak hogy lássuk ennek sokkoló voltát, ugyanezen kritériumokkal például 306 musicalre és 403 történelmi filmre akadhatunk, pedig ezek közül egyik műfaj sem vádolható azzal, hogy több produkcióval gyarapította volna a filmvilágot, mint a horror.

Természetesen mondhatjuk azt, hogy a horror egy hatalmas sznobhatás áldozata, hiszen sokak által valóban ignorált és lenézett műfajról beszélhetünk. Mint ahogy a nosztalgiasznobizmus is belejátszhat ebbe, hiszen az említett top250-es horrorok közül a legfrissebb a 33 éves A dolog. De annyira talán senki nem mazochista, hogy következetesen nézze és pontozza (vagy akár csak utóbbi) ezeket az alkotásokat. Így ha elfogadjuk, hogy itt nem valami világméretű összeesküvés játszik össze, akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy a mennyiséghez képest ez a műfaj tényleg nem termelt ki annyi minőségi alkotást, mint más zsánerek. És egy kis történelmi áttekintéssel kézenfekvő erre jutni: ez a cikk például remekül foglalja össze, hogy a félelemkeltés természete miatt mennyire egyszerű volt évtizedeken keresztül ugyanazokból a klisékből építkezni az alkotóknak. Ebben pedig tényleg van valami: a jump scare nem elég, hogy egy örökkévalóságon keresztül működő hatásmechanizmus (miközben egy vígjáték poénja vagy egy thriller fordulata más alkotásokban felhasználva már elveszti erejét), minden más műfajnál kevesebb megerőltetéssel is elő lehet állítani. A lehető legtriviálisabb példája ennek, hogy bármelyikünk képes megijeszteni másokat, ugyanakkor egyikünk sem született stand-upos vagy történetmesélő. Ugyanez vonatkozik az exploitationből kinövő slasherre: a vér és a belezés sokkhatása mellé sem kellett profi körítés, hogy megdöbbentse a nézőt.

Ebből kifolyólag könnyű belátni azt, hogy a horroroknak a történelem során minden zsáner közül a lehető legkevesebb motivációjuk volt arra, hogy magas színvonalra törekedjenek, hiszen működési elvük elsődlegesen nem ebben gyökerezett. Mégis, ha a horror mindössze a sznobosan csak plázába járó, igénytelen tömegeknek aposztrofált rétegek vásári szórakozása lenne, nem lenne minden műfaj közül talán az egyik legnagyobb kultstátusszal bíró. A hazai blogszféra tematikus oldalai sokszor népszerűbbek az általános profilú filmes oldalaknál is, de jól mutatja a zsáner népszerűségét az is, hogy mi is olvasói nyomásra bővítettük szándékosan ilyen irányba a blogot. Úgyhogy itt talán többről van szó, mint egy remekül megkomponált átverésről, amely filmről filmre képes újra berángatni a gyanútlan nézőket, hogy aztán jól cserbenhagyja őket.

De az a helyzet, hogy hiába számlál rengeteg rajongót a műfaj, magukon a véleményeken nem látni a rajongást: az ezzel foglalkozó oldalakon vagy a horrorokról társalgó emberek értékeléseiben ritkán látni megszállottságuk igazolását, és még a képregényrajongók pozitív vagy éppen negatív elvakultsága sem fedezhető fel velük kapcsolatban. Azt pedig igen nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért rajong valaki olyan produkciókért, amelyek viszonylag ritkán okoznak neki kielégülést. De a fent részletezett működési elv magyarázatot nyújt erre is: a rémület nemcsak mechanizmusként működik zsigeri szinten, hanem igényként is. Hiába a sok negatív tapasztalat, valahol mélyen a félelem megtapasztalása és leküzdése mindenkinek alapvető szükséglete (ezt már sok helyen sokféleképpen kifejtették), éppen ezért mint egy függő, vágyunk a szerre akkor is, ha az egyre gyengébb.

És minél többet használtuk, szükségszerűen annál inkább egyre gyengébb. Így aztán hiába áll elő valaki egy közel mesterművel, a műfajt habzsoló és éppen ezért a hatásmechanizmusára egyre inkább immunis rétegek számára nem fog azzal az elemi erővel bírni, mint azoknak, akik csak időlegesen tévednek át a horror területére. Sőt, utóbbiak számára még visszataszító is lehet néhány brutális vagy hátborzongató elem, éppen ezért tagadhatatlan, hogy az alkotók mindig pengeélen táncolnak, amikor megpróbálják felülmúlni elődeiket. Amely bizonyos közönségnek a megfelelő irányba lépi át az ingerküszöbét, az másoknál pont visszatetszést válhat ki, és az eredmény tulajdonképpen mindenképpen az, hogy egy jelentős rétegnek nem tetszik a végeredmény. Ezért lehetnek az Annabelle-hez hasonló alkotások sikeresek: kellően megbízhatóan szállítják ugyanazt a középszerűséget, nagyjából, mint egy gyorsétterem hamburgere.

Mindenesetre hiába vannak nagy rajongói a műfajnak, ez ugyanakkor nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ezzel párhuzamosan igényesebbé is válna az, aki napi 3 horrort néz. A rajongókon belül megfigyelhető ugyanis egy olyan réteg is, akiknek  a műfaj tömeges fogyasztása nem az abban való elmélyülést, hanem csak a fent részletezett dózist jelentik. Sőt, sokszor pont a horror iránti rajongásuk eredményezi azt a filmes szűklátókörűséget, amely miatt esélytelen az olyan jellegű ízlésváltozás, mint a sokkal változatosabb körből válogató filmrajongók számára.

Ennek nyomán érdekes megfigyelés lehet, hogy a közmegegyezés szerint igényesebb horrorok pont a jump scare elemek és a bevett, működő klisék rovására próbálnak egyéb mondanivalót,  különleges üzenetet közvetíteni. Emiatt egyre kevésbé alkalmasak olyan zsigeri reakciók kiváltására, mint amilyenekre az egyszerű, mondhatni "bazári mutatványos" horrorfilmek szakosodtak. Végeredményben azok az agyasabb horrorfilmek, melyek próbálják megújítani a műfajt, pont ezen tulajdonságuk miatt gyakran több nézőt veszítenek, mint amennyit nyernek. Így az értékelés éppen az ellenkező irányba torzít. Jobb film lenne A fekete ruhás nő, mint a Mama? Ugyanolyan jó lenne a The Possession of Michael King, mint a Honeymoon? Nem, de ijesztőnek biztosan ijesztőbbek.

Szóval mi mindebből a tanulság? Talán semmi. Talán az, hogy az imdb nem feltétlenül mérvadó értékmérő a horrorfilmek terén - mint ahogy pl. a hasonlóan zsigeri reakciókra törő pornófilmek esetében sem tekinthető annak. Talán az, hogy a horrorokat kissé más szemmel nézzük, és éppen ezért minden bizonnyal nem is korrekt más műfajú filmekkel egybevetni őket. Talán az, hogy pont azok a horrorok a legjobbak, amelyek nem népszerűek és fordítva. Mindenesetre, ha mindkét oldalról egy kicsit nagyobb nyitottsággal állnának a nézők a zsánerhez, akkor nem mondhatnánk azt, hogy a horror egyszerre igénytelen és igazságtalanul lenézett műfaj.