Levelek Ivo Dzsimáról / Letters from Iwo Jima (2006)
2015. február 03. írta: FilmBaráth

Levelek Ivo Dzsimáról / Letters from Iwo Jima (2006)

levelek_ivo_dzsimarol.jpgClint Eastwood nem kispályás figura, ugyanabban az évben két második világháborús filmet is lerakott az asztalra, ráadásul ugyanarról a témáról, Ivo Dzsimáról. Ennél több közös pont nem is nagyon volt a két alkotás között. Az egyik amerikai szemszögből mesélte el az eseményeket, a másik a japánokéból. És meglepő módon nem az első változat lett sokkal jobb, hanem az a történet, amely a sziget védőinek történetét meséli el. Amíg A dicsőség zászlaja egy bátor, de nem kicsit félresikerült kísérlet az amerikai hősmítosz lerombolására, addig a Levelek Ivo Dzsimáról egy szívet-lelket rázó dráma arról, hogy a japán katonák is csak emberek voltak. 

Az amerikai hadsereg közeleg Ivo Dzsima szigete felé. A japán hadvezetés új főparancsnokot nevez ki, Kuribajasi tábornokot (Ken Watanabe), aki tudja, hogy meghalni jött ide, nincs esély a győzelemre, az ellenséget csak lelassítani lehet, megállítani nem. Ennek ellenére mindent megtesz, hogy minél jobban felkészüljenek a sziget védelmére, azonban emberséges módszerei nem igazán aratnak sikert tisztek között, azonban az egyszerű katonák nagyon gyorsan elkezdik tisztelni. Egyikük, Szaigo (Kazunari Ninomiya) nem is tudja még, hogy mennyi mindent köszönhet meg neki, amikor befejeződik az elkeseredett küzdelem Ivo Dzsimáért...

Amerikában hatalmas hőskultusz van, éppen ezért nem hétköznapi vállalkozás arról készíteni filmet, hogy vajon hogyan élte meg az ellenség Ivo Dzsima elfoglalását. A sziget stratégiai szempontból volt fontos, ezért tett meg mindent mindkét fél, hogy minél később cseréljen gazdát. Eastwood okosan nem csinált hősöket a japánokból (soha nem lehetett volna eladni Amerikában azt a változatot), csak arra vállalkozott, hogy megmutassa, a másik oldalon is emberek álltak, nekik is voltak érzelmeik, hiányzott a családjuk, haza akartak menni hozzájuk, nem pedig meghalni dicsőségesen a császárért. Mert ez egy teljesen más kultúra, mint az amerikai, ott a katonák a dicsőségért harcoltak, a japánoknak viszont megmondták, hogy meghalni mennek a szigetre, az ő dolguk az, hogy a birodalomhoz méltóan haljanak hősi halált. Neveltetésüknek köszönhetően meg is teszik, de azért ők sem robotok, nem könnyen hozzák meg ezt az áldozatot.

Érdekesen kezdődik a történet, sok évvel a csata után megtalálják a japán parancsnok elrejtett leveleit, amelyeket olvasva megelevenedik a múlt, megismerhetjük a sziget védőinek történetét. Egy egyszerű katona, Szaigo is megírja a feleségének az érzéseit, nemcsak a parancsnok levelez a családjával. Ez a párhuzamos történetvezetés nagyon jót tesz a filmnek, két nézőpontból is végigkísérhetjük az eseményeket, aztán természetesen a végére a két szál összefut, de addig még nagyon sok minden történik mindkét szereplővel. Szaigo gondolatainak központjában a túlélés, a feleségéhez és gyermekéhez való visszatérés áll, saját maga áll a központban,  míg Kuribajasi stratéga, az összes katonájára gondol, miközben a saját életével már leszámolt. Mindketten értékes emberek a maguk módján, nagyon szurkolunk nekik, hogy valami csoda folytán éljék túl a mészárszéket (bár a parancsnoknál ez nem reális lehetőség, neki példát kell mutatnia, az ő esetében csak a méltóságteljes halál lehet a cél).

Lassan, ráérősen indulnak az események, van idő megismerni a szereplőket, szívünkbe zárjuk Szaigót, az emberséges parancsnokot, a sármos olimpiai bajnokot, kellőképpen megutáljuk a Karibajasival finoman szólva sem rokonszenvező japán tiszteket. Már éppen kezdenénk beleandalodni a történetbe, amikor teljesen váratlanul elkezdődik a sziget bombázása, az idilli időknek vége, innentől kezdve egy háború kellős közepén találjuk magunkat. Szó szerint úgy érezzük, hogy ott harcolunk a katonák mellett, annyira átélhetőek és realisták a képsorok. Az operatőrről ódákat lehetne zengeni, annyira jó a fényhatás, pont azért, mert reménytelenül szürke, rengeteget tesz hozzá a film hangulatához. Meglepő fordulatokban, kőkemény akciókban sincs hiány, sok jelenet megmarad a néző emlékezetében (nálam az vésődött be a legjobban, amikor a túlélőket az egyik tiszt le akarja fejezni, de a parancsnok nem engedi), erős drámát kapunk, amelytől nagyon távol áll az érzelgősség. Tisztes főhajtás a film a sziget japán védői előtt, akiket nem tartunk hősnek - hiszen a másik oldalon álltak a háborúban - , de becsüljük bátorságukat. Szép, okosan felépített film, nem jó nézni, de egyetlen percet sem mulasztanánk el belőle, annyira lebilincselő a történet.

levelek_ivo_dzsimarol2.jpgKen Watanabe alakítása magasan kiemelkedik a többi közül, habár mindenki hozza a kötelezőt. Japán szereplőkkel (csak az amerikai katonákat alakító színészek nem voltak azok), japán nyelven készül el a film, amelyből a felirat nélkül egyetlen mukkot sem értenénk, de annyira erősek a képek, hogy ez egyáltalán nem zavaró. Kazunari Ninomiya egyszerűen, pátosz nélkül alakítja Szaigót, kiválóan. 

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Clint Eastwood két filmet készített Ivo Dszimáról, az egyiket nagyon elrontotta, a másikkal viszont sikerült kiengesztelnie a mozi szerelmeseit. Látványosan, de nem sziruposan, ellenkezőleg, nagyon is emberien mutatja be azt, hogy mit kellett átélnie a japánoknak a sziget védelme során. Egy túlélő visszaemlékezéseiből íródott könyv alapján készült el a forgatókönyv, amely elkerüli a közhelyeket, a nagy szavakat, nem ítélkezik, csupán elmeséli a történetet. Nagyon jól.

Clint Eastwood méltó emléket állított Ivo Dzsima japán védőinek, kötelező darab!

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr217126867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nyílméregbéka 2015.02.03. 07:01:03

Ez az erősebb film a két darabból szerintem is, de remek film mindkettő, eléggé megszórták díjakkal az Iwo Dzsimát és a Dicsőség Zászlaját is anno, két-két oscar jelölést is kapott. Az öreg Eastwood nagy varázsló, élmény minden filmje.

miketbeszéltek 2015.02.03. 23:55:33

Nekem nagy filmélményem a "Levelek". Viszont állandóan az USÁ-t bírálják a nacionalista háborús filmjei miatt, holott az eastwoodi ikrek mindkét filmje Japánt hozza ki erkölcsi győztesként. Az úgymond amerikai szempontból filmezett "Dicsőség zászlója" valójában a szenzációhajhász amerikai média-háborúskötvény bizniszt bírálja, a "Levelek" pedig a szimpatikus japán parancsnok mellett csak elhanyagolható mellékszálként említi a(parancsra visszavonuló) katonáit simán lefejezni szándékozó japán tisztet, holott a japán hadsereg háborús tevékenységét pontosan ez jellemezte (Mandzsuriai vérengzés, hadifogoly-táborok, okinavai japán(!) polgári áldozatok).

Kurt úrfi [teuto-nordikus parasztlegény] 2015.02.04. 06:35:50

Megrázó film. Többször is megnéztem. Hihetetlen élmény volt.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2015.02.04. 12:51:04

e dupla filmből ezt kedvelem jobban.
süti beállítások módosítása