Az Alien kritikám sorait azzal zártam, hogy James Cameron folytatása volt többek között az első film, amely többet is ki tudott hozni a xenomorfból (bár ez a párhuzam tényleg nem teljesen korrekt abból a szempontból, hogy két teljesen különböző alkotásról beszélhetünk). Azonban pontosan ez mutatja meg azt, hogy az Aliens képes volt továbbfejlődni és átlépni elődje árnyékán, és a saját útját járva lett remekmű, így pedig mindmáig az egyik legjobb folytatásként tarthatjuk számon.
Ripley (Sigourney Weaver) 57 év hibernáció után akad egy emberi kolónia útjába, ahol meglehetősen szkeptikusan fogadják az idegen gyilkológépről előadott történetét. Már csak azért is, mert az LV-426-on 20 éve működik egy kolónia, akik köszönik szépen, de életben vannak. Legalábbis addig, amíg Ripley sztorija nyomán el nem küldenek egy kutatócsapatot a titokzatos hajóroncshoz. A telep segélyhívása után sokkal komolyabban veszik tehát főhősünket, akit Weyland-Yutani megbízottja (Paul Reiser) rövid úton meg is győz, hogy egy csapatnyi tengerészgyalogossal szálljon le a bolygóra és nézzen utána a túlélőknek, ha pedig ilyenek már nincsenek, akkor végezzenek az idegenekkel. Csakhogy a xenomorfok ezúttal kicsit többen vannak, mint legutóbb...
Cameron gyakorlatilag teljesen új alapokra helyezte a történetet, ugyanis nem csak azt látta be, hogy a tétet is alaposan emelni kell, de ezzel együtt egy jellegében teljesen más megközelítésre is van szükség. (Ez az egy mondat pedig egyben azt is megfogalmazza, mi a 3. rész két legkomolyabb hibája.) Így Ridley Scott horrorjából (a horrorelemeket azért viszonylag részlegesen elhagyva) egy kőkemény akciófilmet varázsolt, amelyben az ellenség már sokkal inkább sebezhető, de ezt a vonásukat a létszámukkal kompenzálják. Ezt természetesen lehet olyan szemmel is nézni, hogy kiölte azt a misztikumot a történetből, ami az első részt naggyá tette, azonban ha más eszközökkel éri is el, a nézőt pont ugyanaz a feszültség keríti hatalmába a mozgásérzékelő pittyegését figyelve, mint az első rész esetében.
Az Aliens ugyanis amikor beindul, akkor egy pillanatra sem ereszt, és egy folyamatos, pattanásig feszített akciómozivá nemesedik, amelyben ráadásul megvan a kellő változatosság ahhoz, hogy egyáltalán ne váljon ismétlődővé vagy fárasztóvá. Cameron ezen felül jól érzett rá, hogy főhősének ezúttal nem lesz elég a túlélő-ösztön, és lánya elvesztésével megfelelő motivációkat adott neki, egyben pedig azt is elérte, hogy a gyerekszereplő ne egy idegesítő és önkényesen használt plot device legyen. Ugyanígy okosan vitte tovább és bontotta ki az első rész mögött meghúzódó korporációkritikus vonalat (bár mai szemmel nézve ez eléggé leegyszerűsíthetőnek tűnhet már), mélyítette és bővítette az Alien-mitológiát, így amit meg is hagyott az elődből, ahhoz is jól nyúlt hozzá.
Ettől függetlenül vannak hibái ennek a résznek is, mint például a borzasztóan túlzóan és sablonosan megírt mellékszereplők, a szintén egy kissé döcögős első felvonás, illetve Adrian Biddle fényképezése. Az úriember az Alienen még mint focus puller dolgozott, innen lépett elő operatőrré, konkrétan első munkája volt ez ebben a pozícióban. Az pedig meglátszik, hogy nem tudott felnőni a feladathoz, a látványból hiányzik az előd letisztultsága, ráadásul pont az akciókat sikerült tönkretennie: az összes fontosabb lövöldözés idegesítő villódzásba torkollik, amelynek persze lehetettek technikai okai is (elvégre 1986-ban nehéz lett volna látványosan darabokra szakadó xenomorfokat összehozni, ráadásul ennyi snittben), de ettől függetlenül időnként erősen illúzióromboló a műnek ez a vonása.
Azonban amikor először látjuk meg a királynőt teljes valójában, vagy elhangzik a "Get away from her, you bitch!", mindez valahogy háttérbe szorul, és Cameron egyszerűen lenyűgöz a 80-as évek jellegzetesen egyszerű, de mégis tökös és adrenalindús stílusával, valamint minden idők egyik legnagyobb akcióorgiájával. Az Aliens pedig így olyan fénnyel tündököl, amely 30 év után sem tud elhalványulni.
9/10
