Ha rá mertem volna venni magam a Délibábra, most valószínűleg megint kezdhetném azzal, hogy bezzeg a Lajtától nyugatra a western is jobb. Így viszont kénytelen vagyok beérni azzal, hogy nyugati szomszédaink egy lenyűgöző alkotást hoztak össze, amely messze felülmúlja a dánok hasonló próbálkozását. Nagy sztárok nélkül, egyedi stílusban, de valamit mégis megidézve a klasszikusok szellemiségéből.

Egy világtól elzárt, kis alpesi faluba egy titokzatos idegen (Sam Riley) érkezik. A zárkózott lakók nem fogadják szívesen, azonban pénze és abban az időben hatalmas találmánynak számító fényképezőgépe hatására megtűrik a tél erejéig. Már csak azért is, mert a falut meglehetősen diktatórikus módon irányító Brenner-klán kegyeibe férkőzik be. Azonban az első hóval együtt a Brenner-testvérek is elkezdenek hullani, és az is hamar kiderül, a látogató keze van a dologban.

Ha már úgyis elkezdtem a The Salvationhöz hasonlítgatni, itt is egy klasszikus bosszúwesternt láthatunk, az elmaradhatatlan lassan hömpölygő tempóval és szótlansággal. Ennek megfelelően a mű kissé sokára ránt be, de amikor ez végre sikerül, akkor egy zseniális produkciót láthatunk. Andreas Prochaska alkotásából ugyanis hiányzik a dánok kisiskolás módon lelkes, de szolgai stílusgyakorlata, a rendező ugyanis sokkal egyedibb és stílusosabb megoldásokkal tud szolgálni. A viszonylag friss német regényre alapuló forgatókönyv remekül vegyíti a vadnyugati sztorik toposzait az alpesi népmesék hangulatával, ennek köszönhetően pedig a szokás szerint elképesztően egyszerű bosszútörténet tarsolyában mindig marad valami apróság, amely egyáltalán nem érkezik kézenfekvően.

A kimért tempóban haladó történet pedig lehetőséget ad az alkotóknak arra is, hogy egy hihetetlenül erős atmoszférával ruházzák fel művüket. Prochaska ugyanis arra használja fel a rendelkezésére álló rengeteg játékidőt, hogy minden képkockát amolyan németes precizitással tökéletesre polírozzon, így a karakterek felett lebegő súlyos csend jellemzően sokkal többet mond, mint máshol a remekbe szabott dialógusok. A fényképezés remekül festi meg a hátborzongató gyönyörű tájat, a kamera óramű pontosságú és tökéletesen letisztult mozgása pedig már Fincher legjobb munkáit idézi. A filmzene baljóslatú dallamai már a kevésbé feszült percekben is tudatosan megalapoznak a mű sötét tónusának, az i-re a pontot pedig a főszereplő Sam Riley játéka teszi fel. A sziklaszilárd páncél mögé bújó, titokzatos idegen karakterét mintha csak rászabták volna, de a megfelelő pillanatokban nagyon jól érez rá (kollégáihoz hasonlóan), hogyan tudná mégis árnyalni ezt a kötelező stíluselemet. (Éppen ezért volt fájó utólag rájönnöm arra, hogy ezt a fickót eddig olyan szerepekre kárhoztatták, mint például a Demóna egyik idegesítő comic relief karaktere.)

Az tehát nehezen tagadhatom, hogy régen láttam már ilyen stílusos filmet, mint ez a darab, ugyanakkor éppen ezért nem tudok elmenni amellett, hogy néhány cselekmény elem erősen ennek a stílusnak van alárendelve. Például egy számomra igen nehezen magyarázható megoldással éri el a narratíva, hogy az elmaradhatatlan (és egyébként nagyon jól működő) tűzpárbajt feltétlenül megkapjuk a fináléban, és még egy-két ilyen bakugrást végre kell hajtania a történet megfelelő mederbe tereléséhez. Ezzel szemben viszont az első háromnegyed óra nehezen kibontakozó és túlságosan titokzatoskodó bevezetése könnyen érződhet unalmasnak és túlgondoltnak.

De mindent összevetve egy egészen kiváló műről beszélhetünk, amely kellően jellegzetes és a műfajelemek nyilvánvaló felhasználása mellett is eredeti tud maradni. Mindezt pedig egy lenyűgöző és hatásos mozgóképes élménybe csomagolja, annak minden szükséges elemével. Őszintén sajnálom, hogy ez produkció végül nem lesz ott az Oscar-jelöltjei között.

8,5/10