Bár korábban sosem próbálkoztam év végi toplisták összeállításával, tavaly mégis nyélbe ütöttem egy ilyet, és nem bántam meg. Ennek okán idén is megpróbálom összeszedni azokat az alkotásokat, amelyek számomra kedvesek voltak, és ahogyan azt már a tavalyi filmmustránál is leszögeztem, idén sem állítok konkrét rangsort a filmek között. Azokat a filmeket tekintem 2014-esnek, amelyek az óévben lettek elérhetőek itthon. (A filmcímekre kattintva elérhetitek a róluk írt kritikákat.)
Bár minőségileg talán nem ér fel a lista többi tagjához, A berni követ lehetőségeihez mérten már-már tökéletes alkotásnak mondható. A történet lebilincselő, a hangulat tapinthatóan feszült, a fényképezés és a színek végig kellemesek, Köbli Norbert forgatókönyve és Szász Attila rendezése kiválóan halad végig a játékidő egészén, Szabó Kimmel Tamás és Kulka János pedig nagyszerű játékot produkál. Aki megnézte A berni követet, biztos nem bánta meg, hisz az alkotás végre úgy mesél el egy igazán magyar történetet, hogy nem fél valódi fényében megmutatni azt.
Csúnya, gonosz bácsik / Big Bad Wolves
A Big Bad Wolves elmondhatja magáról, hogy kiváló arányérzékkel vegyíti a vicces és tragikus képsorokat, nagyszerűen bánik a karakterekkel és a történettel, valamint megpróbálja kifigurázni az emberi butaságot. A Big Bad Wolves talán ismeretlen alkotás maradt volna, ha nem kerül fel Quentin Tarantino ominózus listájára, azonban ez esetben egy rendkívüli élménnyel lettünk volna szegényebbek. Remélhetőleg az Aharon Keshales – Navot Papushado (Papushadoval készült interjúnkat itt találjátok meg) rendeződuó remélhetőleg él a lehetőséggel, és ezen a kitaposott úton tovább haladva, további nagyszerű filmekkel örvendeztetik meg a nagyérdeműt.
Llewyn Davis világa / Inside Llewyn Davis
Ethan és Joel Coen mindig is értettek a hangulatteremtéshez, ez a képességük pedig abszolút tetten érhető a Llewyn Davis világában is. A film ugyan egyszerű eszközökkel és egy rendkívül hétköznapi főhőssel dolgozik, de pontosan ez a mindennapiság adja meg a történet igazi drámai élét, hisz Llewyn Davis lehetne akármelyik hétköznapi embertársunk. Oscar Isaac végig szimpatikusan formálja meg a főhős karakterét, egyszerre visszafogott és karizmatikus, valamint az énekhangja is kifogásolhatatlan. Rajta kívül üde színfolt John Goodman, Carey Mulligan és a folyamatosan meglepetést okozó Justin Timberlake is.
A McDonagh fivérek értenek a drámai komédiákhoz, ezzel tisztában voltunk már jóval a Kálvária előtt is. Azonban a fiatalabbik tesó, John Michael McDonagh idén egy teljesen más aspektusból megközelített drámát tett le az asztalra, amelyben nem csupán a kereszténység fogalomkörével és határaival foglalkozik, de pálcát tör az emberi mohóság és rosszindulat felett is. James atya karaktere végig szimpatikus és rendkívül emberi, az őt alakító Brendan Gleeson pedig újra lenyűgöző magasságokig emeli a főszereplőt, mint ahogy azt már tőle megszokhattuk. A Kálvária egy olyan film lett, amelyre mindig szüksége van a filmvilágnak: élvezhető, drámai és elképesztően fontos.
Az egyszeri filmkedvelő lassacskán kellemetlenül érzi magát, ha a Sráckor az év végi összegző listáján szerepel, hisz a legtöbb hasonló felsorolásban helyet kapott Richard Linklater 12 évig forgatott alkotása. Ugyan ez utóbbi tény valóban kiemelendő a filmvilágban, de én személy szerint sokkal inkább a film emberi mivoltát értékeltem. A Sráckor ugyanis bár végig egyszerű és mindennapos panelekből építkezik, pont ezért lesz annyira élvezhető és értékelhető, ugyanis a közel három órás játékidőben minden olyan történés megtalálható, amelyen átment egy átlag felnőtt fiatalkorában: szerelem, csalódás, sikerek és bukások egyaránt.
A Locke nem annak ellenére kiemelkedő, hogy csupán egy főszereplővel dolgozik, hanem pont azért; Steven Knight alkotása végig lebilincselő tud maradni úgy, hogy gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, és a párbeszédek csupán telefonon történnek. Véleményem szerint ez az egyik leginkább kiemelkedő filmes eszköz, hisz itt csupán a jól megírt párbeszédekre és történetre tud hagyatkozni az alkotó, nincs ami elterelje a néző figyelmét a sztoriról. Tom Hardy sokadszorra mutatja meg, hogy generációja egyik legkiemelkedőbb színésze, hisz végig szimpatikusan és magabiztosan kezeli Ivan Locke amúgy komplikált karakterét.
David Michod az Animal Kingdom után egy újabb kőkemény drámát rendezett, ezúttal egy - vélhető – világkatasztrófa utáni társadalom bemutatása volt a célja. A Rover álláspontja az emberiséggel kapcsolatban egyszerre kiábrándító és reális, Guy Pearce és Robert Pattinson húsba maró játékot mutat, a történet bár lassan bontakozik ki, a végére kerek képet kapunk a háttérben dolgozó mozgatórugókról, a lezárás pedig egyszerre katartikus és kiábrándító ( a szó pozitív értelmében ).
Azt már évek óta tudjuk, hogy a skandinávok értenek a lélektani drámákhoz, azonban a Lavina azon túl, hogy éles szikével boncolgatja a 21. század párkapcsolati berendezkedését illetve férfialakját, úgy tud humoros lenni, hogy közben egy pillanatig sem veszt a hitelességéből. Ruben Östlund egy olyan filmet alkotott, amely megnézése után annak ellenére vissza-visszatér a néző gondolataiban, hogy a lezárás kissé túlnyújtott és értelmezhetetlen, a színészek pedig nem mindig tudnak kifogásolhatatlan produkcióval előrukkolni.
Az év elején a Frank című film volt az, amely az egyik leginkább felkeltette az érdeklődésem, és nem csupán az azóta már közhelyessé vált filcmaszk miatt, hanem mert az előzetesekből egy olyan elemien szórakoztató alkotás képe kezdett kirajzolódni, amelyre már régóta vár minden filmszerető. Szerencsére ebben csak minimálisan kellett tévednem, és az is inkább pozitív csalódásnak mondható, hisz a Frank egyszerre szürreálisan humoros és tragikusan drámai, egy füst alatt mesél a kisember kitörési vágyának görcsösségéről és a zeneművészet mindennapi buktatóiról. A színészgárda maradéktalanul kiemelkedő, a történet végig a képernyő elé szegez, Lenny Abrahamson pedig végig magabiztos rendezői munkával dolgozik.
Azt hiszem nem túlzás David Finchert a krimik koronázatlan királyának kikiáltani, hisz a zseniális Hetedik és a már-már kényelmetlenül életszagú Zodiákus után a Holtodiglan is egy olyan krimi-thriller lett, amelyet garantáltan emlegetni fogunk az évek múlásával is. A Gillian Flynn által írt könyvből vászonra varázsolt alkotás hátborzongató, ugyanakkor sajnos reális eszközökkel dolgozik, a két fő karakter viselkedése pedig rendkívül sokat elmond a mind az elhidegülésről, az érdekkapcsolatokról, illetve a média óriási felelősségéről.
Véleményem szerint az Éjjeli férget bűn lenne csupán médiakritikai alkotásnak megbélyegezni, hisz főszereplőnk cselekedeteinél sokkal fontosabb azok mozgatórugója. Louis Bloomban ugyanis nem az a legfélelmetesebb, hogy egy gátlásokat nem ismerő szociopata, sokkal inkább az, hogy ennek ellenére szinte tökéletesen illeszkedik a társadalomba. A Jake Gyllenhaal által kiválóan megformált karakter egy olyan antihős, amely ad megerősítést és cáfolatot az amerikai álomra, hisz bár eszközökben nem válogatva megvalósítja hőn áhított vágyát, a történet végével mégis kénytelen a sötétségbe burkolózva maradni.
Amik még versenyben voltak:
A Grand Budapest Hotel: Wes Anderson alkotása egyszerre szívmelengető, vidám, ugyanakkor drámai alkotás, amely egyszerre tud szórakoztató és megható is lenni. Ralph Fiennes jutalomjátékot produkál, a hangulat ismét játékos, a történet pedig végre kerek és élvezhető.
Csillagainkban a hiba: Josh Boone filmje bár első látásra egy csöpögős és sablonos dráma, John Green regényének adaptációja ennél jóval sokoldalúbb: egy fiatalos lendületű dráma, amely vicces, szórakoztató, ugyanakkor a néző szívéig hatol.
A holnap határa: A filmkedvelőknek úgy kellett egy olyan sokoldalú és egyedi sci-fi, mint egy falat kenyér, ezt A holnap határával maximálisan megkaptuk 2014-ben. Tom Cruise újra testhezálló szerepben, Emily Blunt pedig játszi könnyedséggel túllép egy egyszerű biodíszlet szerepén.
Harag: A Harag olyan háborús alkotás lett, amely nagyszerűen zsonglőrködik az akciójelenetekkel és a drámai elemekkel, és nagyszerű látvánnyal és karakterekkel dolgozik. David Ayer ezzel az alkotással és az itt mutatott munkájával maximálisan elfeledtette a Szabotázzsal teremtett csorbát.
X-Men: Az eljövendő múlt napjai: Az X-Men univerzum folyamatosan táguló jelenség, amely Az elsők bravúrja után újra megmutatta a filmkedvelőknek, hogy van benne elég szufla. Bryan Singer visszatérése rendkívül jól sikerült, ahogyan a karakterek régi és új énjének vegyítése és a látvány is maradandó élménnyel gazdagítja a nézőket.
