Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje) / Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance) (2014)
2014. december 20. írta: danialves

Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje) / Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance) (2014)

birdman.jpgInarritu mindig a filmvilág élvonalába tartozott, ugyanakkor hiába rendezett eddig kiváló alkotásokat, igazán nem lehetne mondani, hogy utolérhetetlen zseniről tett volna tanúbizonyságot. A Birdman pontosan ezt a határt lépi át: lehet, hogy nem éri el azt a hatást, mint a rendező korábbi filmjei, viszont jellegében azoknál sokkal egyedibb és különlegesebb.

Riggan Thompson (Michael Keaton) egykor Birdman gúnyájában hatalmas sztár volt. Ma viszont már csak erre emlékszik mindenki, így a kissé elfeledett színész egy általa adaptált, rendezett és főszerepelt darabbal próbálja helyreállítani a renoméját a Broadwayen. De saját sorsa, önteltsége és vágyai mellett meg kell küzdenie színészkollégáival (Edward Norton, Naomi Watts), elhanyagolt lányával (Emma Stone), a kritikusokkal, valamint a fejében lévő hanggal, amely folyamatosan elmúlt dicsőségére emlékezteti. És könnyen lehet, hogy ez a súly már össze fogja roppantani.

birdman2.jpgHollywood (és nem annyira Hollywood) kedvenc visszatérő témája filmet készíteni Hollywoodról. Így volt ez Altman klasszikusának idejében, és így van ez most is, amikor Cronenberg és Malick hasonló jellegű darabja közé csúszott be Alejandro Inarritu műve. Amely ennek megfelelően nem kifejezetten szolgál új gondolatokkal, sokkolóan eredeti látásmóddal a témában, a legnagyobb erőssége tipikus módon inkább az, hogy kimondja azt, amiről inkább hallgatni szokás a bizniszben. Azonban ezt ennél frappánsabban talán még egy szatíra sem tudta megfogalmazni. Akár egy egysoros poénról, akár az egész mű mélyebben meghúzódó koncepciójáról beszélünk, az alkotók brilliáns remekművé polirozták a mondanivalójukat, ennek és a színészek remeklésének hála a végeredmény egy olyan csodálatra méltó és energikus kompozíció, amit számomra idén csak a Whiplash tudott nyújtani.

Mert hiba lenne tagadni, hogy ez az alkotás a színészek filmje. Michael Keaton akár túlságosan is egyértelmű magánéleti párhuzamai, akár valódi kvalitásai miatt jeleníti meg tökéletesen a figurát, rengeteg érdeme van a produkció kiválóságában. Még az is belefér, hogy Edward Norton és Zach Galifianakis ellopja előle a rivaldafényt közös jelenteikben, ugyanis nekik mellékszereplőként ez tényleg csak jutalomjáték, abból viszont kihozzák a maximumot. Hasonlóan Inarritu is akkor csillog legjobban, amikor talán kissé öncélúan is, de teljesen eleresztheti a gyeplőt. Az élmény pedig Lubezki kamerája által lesz teljes, ugyanis az operatőr tényleg megvalósította, hogy (látszólag) a film 95%-a egyetlen hatalmas vágatlan jelenet legyen. A védjegyévé vált táncoló kézikamerázás és a broadwayi színház szűk falai között pedig a nézőt is egy kellemetlen, de ugyanakkor bizonyos szinten izgalmas és valódinak érződő bezártságérzet fogja el. A disszonáns, ütemtelen ütőhangszerekből álló "filmzenére" viszont tényleg már csak a kellemetlen szót tudom használni, legyen bár szándékos az aláfestés kényelmetlensége, engem csak kizökkenteni tudott az élményből.

Az élmény viszont ettől függetlenül tényleg hatalmas, még akkor is, ha a Birdman nem szolgál óriási katarzissal vagy hatalmas revelációval. De ilyen forgatókönyvvel, fényképezéssel, ekkora színésznagyságokkal gyanítom, a világ legunalmasabb témájáról is készíthettek volna filmet, azt is élveztem volna.

9,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr976995501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása