Azt a légdeszkás mindenit, mindjárt itt van 2015, és még mindig nem ezzel a Marty McFly által klasszikussá tett eszközzel közlekedünk az utakon, ahogyan a repülő Delorean sem valósult meg ezidáig. Nagyon sok mindent viszont jól látott előre Robert Zemeckis (lehet, hogy tényleg időutazó volt?), de amin én a legjobban meglepődtem az újrázás során az a Nolan-t megszégyenítő darkos atmoszféra az alternatív 1985-ben. Jó filmnek ritkán sikerül jól a folytatása, szerencsére a trilógia második felvonása a kivételek közé tartozik: nem jobb, mint az első rész, de ugyanolyan kiváló szórakozást nyújt a család minden tagjának!
Marty (Michael J. Fox) éppen kipihenni készül az 1955-ös kalandokat Jennifer-rel (Elisabeth Shue), amikor Doki (Christopher Lloyd) előkerül a semmiből a Delorean-nel és közli az ifjú párral, hogy ideje időutazniuk, mert a gyerekeik sorsa forog kockán. 2015-ben Marty gyorsan elhárítja a fiát fenyegető veszélyt, azonban Biff Tannen (Thomas F. Wilson) mesterkedésének köszönhetően a múltban megváltozik a jövő, így Doki és Marty ismét indulhat rendbe tenni a dolgokat...
A folytatások alapszabálya az, hogy mindig rá kell tenni egy lapáttal az eredetire. Nem tűnik bonyolultnak, mégis nagyon ritkán sikerül kivitelezni. Korom okán én először ezt a részt láttam a moziban és tizenévesen naná, hogy a jövőbeni jelenetek voltak a kedvenceim, és természetesen én is szerettem volna kipróbálni a légdeszkát. Éppen ezért nálam ez a rész a mérce, nem az első, de mivel a színvonal ugyanolyan magas volt mindkét film esetében, lényegében mindegy az időbeli megtekintés sorrendje. Sokkal pörgősebb lett a folytatás (pedig már az első részen sem untuk halálra magunkat), sokkal bátrabban nyúltak hozzá az alkotók az idősíkokhoz, vígan repkedünk a Delorean-nal a múlt, a jelen és a jövő kicsit szövevényes labirintusában.
Ebben a részben Marty egy kicsit háttérbe szorul, a Doki és Biff sokkal nagyobb szerepet kap, mindenki összefut saját magával a különböző idősíkokban, és mégsem omlik össze a téri-idő kontinuum, hiába vezeti le az extrém külsejű és lelkületű tudós többször is ennek lehetőségét az időutazás tudományos hátterét a nézővel együtt kissé nehezen követő McFly-nak. Attól sem riadtak vissza az alkotók, hogy az első részből ismert báli jelenetet teljes egészében átemeljék, egy más szemszögből nézve, tökéletesen belepasszintva az események a sodrába. Unalomra nincs idő, peregnek a jelenetek, záporoznak ránk a humorbombák, de mindeközben egységes egész lesz a történetből, a végére minden puzzle a helyére kerül, hogy aztán a legutolsó jelenetben ismét a feje tetejére álljon minden (máig emlékszem egy néző reakciójára, aki anno mellettem ült a moziban: ne már, most tényleg éveket kell várnunk, amíg megtudjuk, hogy mi történt a Vadnyugaton?), maradt még elvarratlan szál a folytatásra is. A forgatókönyv kiváló volt, a párbeszédek pergőek, a poénok frenetikusak, a látvány simán zseniális (méltán járt az effektekért az Oscar), Alan Silvestri zenéje pedig azonnal megszólal a fejünkben, ha meglátunk egy Delorean-t.
Furcsa volt 2014 végén újra nézni a 2015-ös jeleneteket, jó kis listát lehetne írni arról, hogy mi az ami megvalósult Zemeckis látomásából, és mi az ami nem. Ebből a korból a légdeszka mindent visz természetesen (volt ember, aki nem próbálta ki annak idején a kunsztokat gördeszkával?), de a dögös szerkók és Griff sapkaszerűsége sem voltak utolsók. 1955-ben sem vagyunk híján a menő cuccoknak (fekete napszemüveg fekete bőrdzsekivel és kalappal, megvan?), és 1985-ben is exponenciálisan megnőtt a kézifegyverek, a Harley Davidson-ok, cool autók száma. Mindeközben sok mindent megtudunk Marty nem túl szívderítő jövőjéről, Biff saját idősebb énje által megalapozott gazdaságáról. A karakterek sokszínűbbek és érdekesebbek lettek, még Tannen figurája is emberi tudott lenni minden galádsága és nem éppen úri viselkedése ellenére. Azt is megjegyeztük egy életre, hogy soha senki sem nevezheti McFly-t nyuszinak következmények nélkül, a doki pedig még magához képest is őrültebb dolgokat tesz és mond, mint korábban.
A színészek sokkal nagyobb teret kaptak, eljátszhatták magukat fiatalon, öregen, és saját életkorukban egyaránt, láthatóan boldogan lubickoltak a szerepükben. Michael J. Fox nagyon jó volt, Thomas F. Wilson élete szerepében alakított kiválót, Elisabeth Shue bájos volt, Lea Thompson nagyszerű, de Christopher Llyod ismét elvitte a show-t mindenki elől, a Delorean pedig máig a legmenőbb autó a filmvásznon.
Robert Zemeckis nem kímélte a rekeszizmokat, úgy turbózta fel a történetet, hogy hű tudott maradni az eredeti hangulathoz. A sci-fi jelleg sokkal erősebb volt, mint egy filmmel előbb, az időutazásról is kaptunk egy jó kis alapképzést (a doki eszmefuttatásai élményszámba mennek), a múlt, a jelen és a jövő egységet alkot, miközben a történet rafináltan csavaros, de mégis tökéletesen követhető. Nincs ezen mit ragozni: ez a film úgy jó, ahogy van, kíváncsian várom, hogy kinek mi a kedvenc jelenete belőle (nekem egyértelműen a légdeszkázás az utcán)!
A második felvonás is remekül sikerült, Delorean-t a népnek minél nagyobb dózisban!
9/10
