Az üldözők / The Searchers (1956)
2014. november 28. írta: FilmBaráth

Az üldözők / The Searchers (1956)

az üldözők.jpgÉletemben egyszer voltam nagyon közel ahhoz, hogy elhordjanak mindennek a moziban, naná, hogy John Wayne volt az oka. Békésen ücsörögtem anno a Kill Bill 2. részén, amikor megláttam  egy jelenetet, amelyet szinte teljes egészében Az üldözőkből vett kölcsön Tarantino (Ford ikonikus tornácjelenete, vagyis amikor a ház belsejéből az ajtón keresztül a préri felé megy a kamera, gyanúsan hasonlít a Bill és a Menyasszony beszélgetése előtti jelenetre), és ezt persze fennhangon meg kellett jegyeznem a mester rajongóival teli teremben. Szerencsére nem lett komolyabb atrocitás a dologból (ehhez azért kellett a legbájosabb mosolyom), de ebből is látszik, hogy nem most láttam először ezt a klasszikus westernt. Viszont nem is mostanában, ezért az újrázásnál ismét sikerült rácsodálkoznom arra, hogy milyen kiváló filmről van szó!

1860-as évek, valahol a határvidéken. Ethan Edwards (John Wayne), a háborús veterán az öccséhez érkezik látogatóba. Nem tart sokáig a családi idill, a komancsok egy marhalopással elcsalják a fegyveres férfiakat a farm mellől, és kegyetlenül lemészárolják Ethan rokonait, egyedül a legkisebb lányt, Debbie-t viszik magukkal, és az örökbefogadott félvér fiúval, Martin-nal (Jeffrey Hunter) az oldalán elindul a gyerekért. Az üldözés évekig tart, végül rálelnek az eltűnt lányra, aki akkora már a törzsfőnök felesége, így Ethan komoly erkölcsi dilemma elé kerül...

A gyönyörűen fényképezett kezdő és záró képsor teljes keretbe foglalja a történetet, Ethan először nagyon hatásosan bevágtat a prériről a házhoz, majd a végén elindul a háztól a préri felé. Közben eltelt jó néhány év, eltemette a halottait, megszállottan üldözte a gyilkosokat, és végül maradt, aki volt: örök kívülálló, akinek a magány a sorsa, az otthon, a család neki csak átmenetileg adatik meg, egy igazi klasszikus értelemben vett (anti)westernhős. John Ford és John Wayne nagyon sokat kalandoztak együtt a Vadnyugaton, többek között összehozták a műfaj három legendás darabját, a Hatosfogatot, Az üldözőket és az Aki lelőtte Liberty Valance-t (és az én abszolút kedvencemet, a Lovaskatonákat). 

Az üldözők talán az utolsó igazi klasszikus értelemben vett westernfilm, amelyben a Vadnyugat romantikája epikus képekben mutatkozik meg, és alapvetően arról a dilemmáról szól, hogy egy nyughatatlan, a szabadságát mindennél többre tartó ember békét tud-e találni a családi életben, vagy örök bolyongás vár a megfáradt vándorra. Annak ellenére, hogy elég egyszerű a története, mégis sikerül szinte végig fenntartani az érdeklődést, kár, hogy a vége túlságosan sziruposra sikeredett, bár a katartikus erejű zárókép sok mindenért kárpótolja a nézőt. Ethan nem jó ember, nem kedves ember, nem beszél sokat, viszont bármire képes azért, hogy megtalálja az unokahúgát. Senkit nem enged magához igazán közel, még Martin-t sem, pedig éveket töltenek együtt az üldözés közben. A fiatalembernek időközben még meg kell vívnia a maga harcát egy nem kicsit bonyolult lelkületű ifjú hölggyel, aki majdnem máshoz megy hozzá, mert megunja, hogy Martin évekig felé sem néz. De természetesen éppen az esküvő napján érkezik haza a két fáradt és összetört ember, így a szertartás igen izgalmasra sikeredik, és a vőlegény személye is kérdésessé válik. De a végső felvonás még hátra van: a komancsok a közelben vannak és eljött a bosszú ideje, Ethan-nak pedig el kell döntenie, hogy Debbie miatt túl tud-e lépni az erkölcsi dilemmáin, vagyis ellenséges indiánnak tekinti-e vagy az unokahúgának.

Nem szenvedünk hiányt lovas vágtában, lövöldözésben, tipikus John Wayne-féle mininmál-mondatokban, a bölényvadászat sem maradhat ki, az indiánok rosszak, a fehérek jók, a férfiak harcolnak, a nők főznek és várnak a férfiakra, és persze a hős hadsereg jól megbünteti a gonosz rézbőrűeket. Semmi új nincs a filmben a korábbi Ford darabokhoz képest, minden idők leghíresebb cowboya sem lep meg bennünket radikálisan új színészi játékkal, viszont a jó forgatókönyv, az izgalmas történetmesélés, a meglepően érdekes karakterek és a humor kiemelik ezt a filmet a többi közül. Felejthetetlenek a festői képek, az operatőri munka kiváló, de a rendezésnek is csak a kicsit szirupos végjátékot és egy-két túlírt jelenetet lehet felróni. Ethan alakja a legfontosabb, de Martin is jelentős szerepet kap, a szerzetes sem unalmas figura, a női karakterek nem kicsit sikeredtek sablonosra, de hát ez egy macsó film, ennek így kell lennie. 

searchersethanandmartin.jpgJohn Wayne szokásához híven tökéletesen eljátssza saját magát, de ezért szeretjük, Shakespeare-t játsszon más, a Herceg westernhősködjön, így kerek a világ. Jeffrey Hunter kicsit túljátssza a szerepét, de legalább jól néz ki, Natalie Wood szép, Vera Miles kellően tűzről pattant, Ward Bond kiváló, Henry Brandon nagyon jó gonosz indián főnök, Hank Worden-nek vannak szép pillanatai Mose Harper alakjában.

John Ford hihetetlen mennyiségű westernt vezényelt le, néhány évtized múlva valószínűleg már nagyon unták egymás képét Wayne-nel, de közös munkájuk eredményeként sok maradandó pillanatot szereztek a műfaj szerelmeseinek. Az üldözőkből a hangulaton kívül elsősorban a kiválóan megkomponált képek maradtnak meg, amikor hőseink a prérin lovagolnak, és a zárókép, amely simán zseniális. Méltó emléket állít a Vadnyugatnak, a műfaj egyik klasszikusa, amelyet legalább egyszer látni kell!

Látványos, izgalmas, jól összerakott westernfilm, kötelező darab!

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr306935993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása