Woody Allen nem áll le, legyen ő bármilyen öreg, és legyen már bármennyi film mögötte. Viszont ennek a futószalag szerű filmgyártásnak érezhető mellékterméke, hogy már lassan minden második filmje elég gyenge. Vajon a „Káprázatos holdvilág” is ebbe esik bele?
Stanley Crawford (Colin Firth), avagy művésznevén Wi Ling Soo, a ’20-as évek egyik nagy sikerű illuzionistája, egy hatalmas racionalista skeptikus, kit legjobb barátja meggyőz arról, hogy látogasson el Cote D’Azzurra, a Catledge házhoz. A látogatás célja pedig nem más mint, hogy leplezze le a család vendégszeretetét élvező látnokot, Sophie Bakert (Emma Stone), akit az aranyifjú Brice Catledge (Hamish Linklater) akar feleségül venni.
Soha nem értettem, hogy vajon mégis mit esznek az emberek Colin Firth-ön. Mindig olyan bugyuta, Asperger-szindrómás fejet vág, és minden filmjében ugyanazt a jellegtelen hüllőt játssza a Büszkeség és balítélettől, a Bridet Jones naplóján át, A király beszédéig. Ami a film legelső perceiben feltűnt, hogy itt végre van valami élet a karakterében, és ki kell mondjam, nagyon jó volt ebben a cinikus, mindenkit lenéző, saját egójától eltelő alak szerepében. No igen, ez tartott kb. tíz percig. Aztán mintha kicserélték volna, Woody meglépte azt, amit mindig, saját magát játszatta el a főszereplővel. Pedig lett volna ebben a karakterben, meg ebben a sztoriban potenciál, ha egy rendesen megírt, olyan igazi a mesterre jellemzően humoros vígjáték lenne. De nem. A Káprázatos holdvilág nem más, mint egy borzasztó gyenge Manhattan klón. A főszerepbe, mint már említettem Woody Allen saját karakterét rakta, és Firth annyira Woody, hogy nem csak a szövegét, de a gesztusvilágát is sikerült átvennie. Emma Stone egy az egyben Diane Keaton, Hamish Linklater meg kiköpött Michael Murphy. Firth ugyanúgy ki nem állhatja Stone-t az elején, mint Woody nem bírta Keatont, de még ennél is egyértelműbb utalás, mikor Firth és Stone a rájuk zúduló eső elől egy csillagvizsgálóba menekülnek (ami ugye már majdnem planetárium), és ott jönnek rá (megint egy bolygó makett mellett), hogy amúgy ők valójában nem is utálják egymást.
Szerkezetileg is ugyanaz a monologizálós, életigazság megmondóak a szövegek, csak most a transzcendentális világról és nem a boldogságról. De valahogy nem igazán működnek, és még annyi sincs, hogy a film végéig kitartson. Ezért Woody beleerőltetett ilyen időhúzó, bálozós / táncikálós jeleneteket, ami meg csak még unalmasabbá teszi a művet. Vígjátéknak egyáltalán nem vígjáték, mert egy darab poén nincs benne, és amikor komolyabb szópárbaj kerekedhetne a szkeptikus / hívő ellentétből elintézik egy legyintéssel, és egy lekezelő „Muszáj, ilyen cinikusnak lenni?” válasszal. Mondjuk az megmosolyogtatott, amikor a bőven az 50-et taposó Firth, a nála majdnem 30 évvel fiatalabb Stone-t kéri, hogy élje le vele az életét. Emlékeztetett a kor filmes tendenciáira, a James Stewart – Grace Kelly és a többi párosra, és ez a nosztalgia faktor a film egyetlen erőssége. Allen még a legrosszabb filmet is képes lenne megmenti a hangulattal, és a rá jellemző zenés aláfestéssel, de az még mindig fájó nekem, hogy mennyivel szórakoztatóbb is lehetett volna ez a film, ha tényleg egy vígjátékot ír belőle.
Mindent egybevéve, a Káprázatos holdvilág egy teljesen felesleges film, inkább Manhattan újranézését javasolnám helyette.
5/10
