A Monty Python tévedett. Jó néhány évtizede még azon poénkodtak, hogy a németek egy rendes viccet sem tudnak kitalálni. Azonban most bebizonyosodott, a németeknek igenis van humoruk. Sőt, az év egyik legjobb vígjátékát ők hozták össze. Sőt, ennek a filmnek nemcsak a humora van nagyon rendben, hanem sok más tekintetben is kiemelkedő tud lenni.

Zeki Müller (Elyas M'Barek) soha nem volt jó barátságban a tanulással, még 13 hónapos börtönbüntetése során sem hajlandó művelni magát. Szabadulása után pedig egyből a bankrablás során megszerzett pénzért indul, csak hogy az elásott összeg fölé időközben egy iskola tornatermét húzták fel. Főhősünk hamar feltalálja magát: gondokként akar elhelyezkedni az intézményben, azonban egy véletlen folytán egyenesen tanári pozícióba kerül. A 8 osztályt végzett Zekit természetesen nem igazán érdekli a diákok képzése, azonban amikor megkapja az iskola legkeményebb osztályát, ez hamar megváltozik.

A cselekmény fő vonalát egyáltalán nem nehéz előre látni, azonban a forgatókönyv hiába követ egy bejáratott sablont, jó érzékkel kerüli el a legtriviálisabb kliséket (mint például a főszereplő bűnöző múltjának erőltetése vagy a lebukás veszélyének folyamatos fenyegetése). Nem lesz okunk tehát túl gyakran meglepődni, viszont mindvégig élvezetes tud maradni a történetvezetés, a folyamatos gyors (és sok helyütt talán már kapkodó) vágások pedig a laposabb részekbe is tudnak valamennyi dinamikát csempészni. Az alkotók pedig igazán szabadjára eresztették a fantáziájukat, amikor elvetemült poénokat kellett kitalálni. Őszintén szólva viszont nem tudom eldönteni, a mű humora az igazán jó, vagy annak tálalása. Ugyanis a színészek minden egyes mozdulata tökéletesen meg van tervezve, ők pedig remekelnek: nem egyszer éreztem azt, hogy egy alapvetően gyenge viccet dobott fel a kiváló előadás.

Ilyen fronton tehát nincs gond, azonban igazán a sokoldalúsága teszi kiemelkedővé a filmet. Az alapszituációt ugyanis ügyesen használja fel a szkript arra, hogy ténylegesen bele is menjen az általa választott téma kényesebb kérdéseibe, mintha csak a Detachment vidám és optimista verzióját látnánk. Itt is hozzá kell tennem, hogy az alkotás nem fogalmaz meg eget rengető gondolatokat, még talán a közhelyeken sem sikerült túllépnie, ugyanakkor mindezt annyira szerethetően fűzi bele a történetbe, hogy egyáltalán nem lehet a szemére vetni. Ez a szerethetőség pedig alapjaiban határozza meg a hangulatot, a pazarul választott betétdaloknak köszönhetően könnyedén alakul át az élmény egy feel good movie-vá.

Hatalmas meglepetés, és óriási pozitív csalódás, ahogy ez a klisés tapló-vígjátéknak induló film a szemünk előtt alakul át egy imádni való és önkéntelenül is mosolyra fakasztó alkotássá. Ami tavaly a The Way Way Back volt, az most idén ez a produkció: talán egy kicsit direktebb humorral, kevesebb drámai töltettel operálva, de pont ugyanannyira működőképesen.

9/10