Több akciófilmet kéne kaszkadőröknek adni! Ez a John Wick legnagyobb tanulsága, ugyanis a produkciót jegyző két úriember eddig kismillió filmen (pl. a Mátrix-trilógián vagy a V, mint Vendettán) dolgozott second unit és kaszkadőrrendezőként, sőt, előbbi Brad Pitt és van Damme, utóbbi pedig a Mátrixban Keanu Reeves dublőre volt, ennek megfelelően pedig munkájuk itt is bámulatosan néz ki. De szerencsére a mű érdemei nem merülnek ki ennyiben.
John Wick (Keanu Reeves) éppen eltemette feleségét, azonban rájár a rúd: napokkal később egy orosz gengszter fia (Alfie Allen) az ő kocsiját szemeli ki eltulajdonításra. A bajok ott kezdődnek, hogy a srác mindeközben megöli John kutyáját, aki feleségének búcsúajándéka volt. De ami számára még súlyosabb következménnyel jár, hogy főhősünk valójában visszavonult bérgyilkos, aki így újra előveszi a fegyvert, és bosszúhadjáratában egy hadsereg sem állíthatja meg...
Alapjaiban a John Wick sem különbözik az ezer másik bosszúsztoritól, amelyeket idáig a filmvásznon láttunk. Hozzáállásában azonban nagyon is: ha A védelmezőre azt mondtam, hogy próbált minden sablonhoz kreatívan nyúlni, a John Wick fogta az összes zsánerklisét, és szinte minden elemnek a szöges ellentétét húzta meg. Az első és legjellegzetesebb eredménye ennek a forgatókönyv egyenesen szatirikus humora, ahogy a sablonmegoldások és sablonszövegek helyét parodisztikus kiszólások foglalják el. Ennek ellenére azonban a mű mindvégig képes arra, hogy a megfelelő pontokon megtartsa a komoly hangvételt - mondhatni, megkaptuk a világ első akciófilm-dramedyjét. De például a kötelező érzelmes flashbackeket is annyira sallangmentesen sikerül lepörgetni, hogy egy percre nincs esélye a filmnek a szentimentalizmus csapdájába esnie.
Hasonló ismertetőjegye még a filmnek a pisztoly-közelharc keverékekből kialakuló egészen egyedi koreográfiák, amelyek annyira jók, hogy nem egyszer a David Leitch - Chad Stahelski páros még ahhoz veszi a bátorságot, hogy egész sokáig vágatlanul futtassa a küzdelmeket. A mű stílusához pedig jócskán hozzájárul Jonathan Sela operatőr munkája is, és kénytelen vagyok megint A védelmezőt idecitálni: amire ott Mauro Fiore (Oscar-díj ide vagy oda) képtelen volt, azt most kollégája remekül valósítja meg. A jó érzéssel használt ellenfények, a következetesen alkalmazott, de soha nem tolakodó színhasználat egy jellegzetes képi világot és hatásos atmoszférát teremtenek.Ehhez járul még a leginkább betétdalokból álló soundtrack, amely akár indie rock-ot, akár valamilyen elektronikus témát vesz elő, mindig csak fokozni tudja a film tökösségét. Márpedig abból végeredményben nem szenvedünk hiányt: a néma bosszúállóvá váló Keanu Reeves eltökéltsége remekül szűrődik át a vásznon, a bátran, de nem öncélúan használt erőszak csak fokozza az élményt, amelyet az okos egysorosok (vagy éppen alkalmasint a néma csend) tetőznek be.
Egy-két erőltetett poén, szükségszerű klisé azért becsúszik az összképbe, így végül a John Wick nem lett az a tökéletes akciómozi, mint amilyennek eddig lefestettem, de a műfajon belül bizony ettől függetlenül ott van az év legjobbjai között. Éppen ezért fájdalmas, hogy jelen állás szerint hatalmas siker helyett inkább lesz belőle rétegfilm, miközben a nézők özönlenek egy Expendables 3-ra. Úgyhogy ha neked is fájt, hogy a The Raid 2 elkerülte a magyar mozikat, akkor most ez egy kiváló alkalom, hogy jelezd, van még igény itthon az igényes akciófilmekre.
9/10
