A filmkészítők mindig benne vannak a slamasztikában, ha regényekből készülő feldolgozásokba kezdenek. Ami működik 500 oldalon, az egyáltalán nem biztos, hogy jól mutat a filmvásznon másfél-két órában. A legszembetűnőbb gond a terjedelemmel van: ha egy rendező / forgatókönyvíró egy tényleg "könyvhű" adaptácit akar készíteni, akkor rendszerint egy tévés minisorozatban kell gondolkodnia (lsd. a Mick Garris-féle Ragyogást). Ha a zsarnok stúdió nyomására egy mozifilm keretei közé kell beszuszakolni az alkotását, akkor szükségszerűen szelektálnia kell. De melyek azok az alkotórészek, amelyek elvételével még érintetlen maradhat egy irodalmi mű történeti-gondolati gerince? Mely elemeket érdemes helyettesíteni "filmen jobban mutató" részletekkel, hogy tényleges, a film mint művészet eszközeit kihasználó mozit kapjunk? Ilyen, és ezekhez hasonló kérdések merültek fel bennem, amikor megtekintettem a Horns című, Joe Hill (Stephen King fia, regény-, novella-, és képregényíró) regényéből készült filmes adaptációt.

A történet maradt a regény sztorijánál. A fiatal Ig Perrish (Daniel Radcliffe, alias Harry Potter viszonylag ügyesen játszik) élete egy évvel ezelőtt kisiklott, amikor egy viharos estén a baratnőjét, Merrin Williamst (Juno Temple többé-kevésbé tudja hozni a rá szabott éteri jelenség szerepét) valaki megerőszakolta és megölte. A gyilkos személye ismeretlen, de a kisvárosban szinte mindenki Iget gyanúsítja a bűntett elkövetésével, tekintettel arra, hogy a gyilkosság éjszakáján a pár csúnyán összeveszett, és a fiú nem rendelkezik túl erős alibivel aznap éjjelre. Ig egy éve kínlódik a gyásszal és az önsajnálattal, míg egy erősen másnapos reggelen arra nem eszmél, hogy szarvak nőttek a homlokán. Az emberek nem igazán zavartatják magukat a különös nyúlványok láttán, viszont a szarvak hatására meglepő őszinteséggel és nyíltsággal beszélnek hősünkkel. Ig újdonsült képességét arra akarja felhasználni, hogy kiderítse, ki ölte meg szerelmét.

A szinopszisból kitűnhet, hogy ez nem egy átlagos horrortörténet. A testhorror tünékeny álcája alatt ez egy krimi elemekkel átszőtt fantasy, igen erős szerelmi szállal és drámai éllel.  Tele van meglepő ötletekkel, vallásos áthallásokkal, és sajátos humorral. Elgondolkodtató elmélkedés a Sátánról, mint elkárhozott angyalról. Rendező legyen a talpán, aki egy ilyen mixtúrát működőképesen a filmvászonra tud varázsolni!

A film rendezője, a francia származású Alexandre Aja a Magasfeszültség, a Sziklák szeme és a Tükrök című sokkoló mozik elkövetése révén a horror brutálisabb válfajának fenegyerekeként híresült el. Aja aktuális társa, Keith Bunin forgatókönyvíró eddig néhány Terápia-epizódon kívül nem sokat tett le az asztalra. Az alkotópáros fáradozásai a trükkös irodalmi alapanyag működőképes filmmé gyúrása kapcsán úgy nagyjából sikeresnek tekinthetőek, ám munkájukat semmiképpen nem minősíthetem tökéletesnek.

Már maga a regény sem tökéletes. Eddig magyar nyelven megjelent két könyve (A szív alakú doboz, Szarvak) és egy novellája (Az ördög a lépcsőn) alapján Joe Hill formabontó ötletekkel dolgozik, jól fokozza a feszültséget, ám művei gyakran metafizikai síkra lépő fináléját általában nem tudja maradéktalanul sikerre vinni - a képregényes munkásságát most hagyjuk, az külön tészta. A Szarvak is igen jó mű, ám a vége nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeimet, furcsa szájízzel fejeztem be a könyv olvasását. Az adaptáció megpróbálja kissé átformálni - bizonyos szegmenseiben egyszerűsíteni, bizonyos részeiben meg sarkítani - a befejezést, de talán még az irodalmi műnél is zavaróbb hatást ér el ezzel. Lényeg ami a lényeg: a film vége szerintem nem fogja igazán sok ember tetszését elnyerni.

Ez azért nagy kár, mert az alkotás 75 %-a (ez jellemzően az első háromnegyede) prímán működik, és mozikban eddig ritkán tapasztalt különleges élményekkel örvendezteti meg a nézőt. Ig igazmondásra késztető szarvai kifejezetten elgondolkodtató helyzetet idéznek elő, és a miattuk kimondott szavak nem egyszer fájdalmasabbak, mint megannyi késszúrás.Pl.  - SPOILER ON - amikor Ig anyja csevegési hangnemben azt mondja a gyermeke szemébe, hogy "nem akarom, hogy a fiam legyél", az megsemmisítően brutális - SPOILER OFF.

Aja megtartja és hatásosan alkalmazza az eredeti mű legfontosabb és legegyedibb momentumait, és jó érzékkel megnyesi a filmen nem annyira működő vagy mellőzhető részeket (pl. Ig szoknyája jó, hogy ki lett hagyva). Sok esetben konstruktívan sikerül hozzátennie az eredeti műhöz (pl. annál a jelenetnél, ahol Ig orvosa "elkalandozik"), a zenehasználata is sokat ad az élvezeti értékhez (a Marilyn Manson-féle Personal Jesus feldolgozás hatalmasat üt), és ügyesen kezeli a kényszeres igazmondásból fakadó abszurd helyzeteket. A horrorisztikus részeket természetesen rutinból hozza, és egy fejrobbantós jelenet erejéig a rá jellemző gore-t is megvillantja.

Minden pozitívumával együtt a filmnek van egy nagy hibája, mégpedig az, hogy úgy általában csak felvillantani képes a könyv mélységeit, a regénynek megfelelő hatás kiváltására képtelen. Még annak is hiányérzete támad majd a mozi kapcsán,aki nem olvasta az alapjául szolgáló könyvet. Mondjuk ebben az a jó, hogy rengetegen el fogják olvasni a regényt pont emiatt - éppen úgy, ahogy én is tettem.

A Horns kicsit olyan, mint az a kissé hanyag tanuló, aki csak úgy nagyjából tudja az anyagot. Sacc/kábé elmondja a tanultak háromnegyedét, de a részleteken nagyvonalúan átsiklik, és a mélyebb összefüggéseket nem feltétlenül ismeri fel. "Ülj le fiam, négyes alá, de csak mert jó kedvemben vagyok" - mondaná erre egy tanár... valamelyest én is hasonló eredményre jutottam a film kapcsán.

7/10