Ez igen! Végre egy tökös The Walking Dead epizód! Az ötödik évad nyitórésze azoknak fog tetszeni, akik unják már az állandó nyűglődést, a  folytonos moralizálást, és a zombiapokalipszis akciódúsabb oldalát szeretnék látni. A gore-ból ezúttal is kijut a nézőnek, mint ahogy az emberi természet sötét oldala is megmutatja magát, de ezúttal nem ezeken az összetevőkön van a hangsúly. Az ötödik évad első epizódja egy olyan adrenalinbomba, ami már régóta kellett ennek az erősen hullámzó színvonalú sorozatnak.

Az alaphelyzet ezúttal az, hogy Rick és csapata fogságba esett a Terminus nevű településen, ahol a lakók nem kifejezetten gonoszak, inkább csak már régen túl vannak bizonyos erkölcsi gátakon, amiket hőseink még nem léptek át. Az expozícióból nagyon úgy tűnik, hogy Rickék osztályrésze a szisztematikus lemészárlás lesz, hacsak a vadonban kóborló, számkivetett Carol és a Rick kisbabáját dajkáló Tyreese (horrormirror-fanoknak: T-Bone 3.0) ki nem találnak valamit.

A valaha erkölcscsősz seriffként tevékenykedő Rick az előző évad végén eljutott arra pontra, hogy élő emberek torkát harapta át, és családja, bajtársai érdekében Rambo-filmekbe illő jelenetek közepette irtotta az ellent. Ennek megfelelően fogságba esésekor is vészjósló szavakkal, és olyan tekintettel zárta az évadot, ami már sejttette, hogy nem könnyes szemű rimánkodással próbál majd kijutni… hát nem is így lett. Az Andrew Lincoln által mára tökéletesen kidolgozott főszereplő jelenleg olyan, mint egy videojáték akcióhős: kőkemény, nem remeg a kezében a pisztoly, és akció előtt cool egysorosokat vág az ellenfelei képébe.

Ez nem pusztán a néző szórakoztatása miatt alakult így, nagyon hosszú út vezetett idáig. Ez az út azonban nem ér véget ezen a ponton, Terminus lakói ugyanis pont azt a végletet képviselik, ami Rickből lehet, ha tovább „fejlődik” a nemrég megkezdett irányba. Szerencsére gyermekei, barátai még mindig a „jók” világához kötik, tehát reméljük, hogy van még remény a számára, és nem válik olyanná, mint az ellenségei. Ezzel kapcsolatban Glennek van egy nagyon tanulságos jelenete („mi ilyenek vagyunk”) ebben az epizódban, érdemes nem átsiklani, inkább elgondolkodni rajta.

Rick mellett Tyreese és Carol kapnak viszonylag nagyobb szerepet. Mindketten szimpatikusan oldják meg a sors által rájuk szabott feladatot, különösen a nagydarab néger szála az érdekes, aki az őt ért megrázkódtatások miatt elég nehezen tud újra fegyvert ragadni… de láthatóan puszta kézzel is elég hatékonyan aprítja a zombikat.

Ezzel a résszel nagyon sikerült eltalálni valamit: a véres jelenetek és a zombimaszkok technikailag talán most a legprofibbak (bár a sérüléseknél még mindig érezhető némi CGI-íz); az események itt pörgetik fel legjobban az adrenalinszintet; az epizód eleji mészárszék pedig olyan szinten brutális, hogy még a sokat látott horroristák is megrökönyödhetnek rajta. Ami a koronát felteszi az egészre, az az élőhalottak használata. Nem akarok túl nagyokat spoilerezni, de hőseink már eljutottak arra a szintre, hogy kiválóan tudják alkalmazni a zombikat a saját céljaik elérése érdekében. Érezhető az evolúció „a menekülök előlük-elintézem őket-felhasználom őket” tengely mentén.

Nem szaporítom tovább feleslegesen a szót. Robert Kirkman története, amely a képregények világából öt éve átcsoszogott a tévék képernyőjére, egy iszonyú tökös résszel indította a szezont. Ha nem tudod, miért nézed még mindig a The Walking Dead-et, hát én megmondom: az ilyen részekért, mint ez a mostani.

A The Walking Dead  teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán