Honnan tudod, hogy egy Star Trek fannal állsz szemben? Többek között arról, hogy ha Alan Rickman kerül szóba, akkor nem a Drágán add az életed, a Robin Hood, vagy a Harry Potter filmekben bemutatott kiváló alakításáról kezd el áradozni, hanem a Galaxy Quest Alexander Dane-járól. Én már csak tudom, mert én is mindig ezt teszem. A Star Trek univerzum kifigurázását célzó film ugyan nem világrengető alkotás, viszont a nagyszerű színészi alakítások és a hatalmas poénok (amelyek nagy részét sajnos tényleg csak a fanok értik meg - soha nem szokták megérteni, hogy miért nevetem magam betegre ezen a jó kis vígjátékon -, ezért nem lett igazi siker) miatt érdemes megnézni. Alan Rickman nem celeb, hanem egy kiváló színész, aki első filmszerepével berobbant a köztudatba, de mindig a szakmai kihívást kereste, nem a népszerűséget hajhászta, mégis sikerült elérnie, hogy már évtizedek óta az élvonalban legyen.

Alan Sidney Patrick Rickman Londonban született. 8 éves korában elveszítette édesapját, így bátyjával, öccsével és húgával együtt édesanyja nevelte fel. Már gyermekkorában érdekelte a színészet, az iskolai előadások oszlopos tagja volt. Azonban mégsem ezt a hivatást választotta elsőre, grafikus lett. De nem adta fel a gyermekkori álmait, és 26 éves korában elnyerte a Royal Academy of Dramatic Art ösztöndíját, ahol hamar megmutatkozott a tehetsége, több színpadi alakítására is felfigyelt a szakma, olyannyira, hogy a Royal Shakespeare Company tagja lett, és sorozatban játszotta a veretes drámai szerepeket. A magas színvonaláról híres angol tévé, a BBC égisze alatt készült produkciókban  is egyre több szerepet kapott, elismert művész volt tehát, de a nagyközönség nem igazán ismerte a nevét. 

1988-ban készült el a Drágán add az életed című film, amely hatalmas siker lett, szupersztárrá tette Bruce Willis-t, de Alan Rickman hollywoodi karrierje is szárnyakat kapott, hiszen zseniálisan jól alakította a rossz fiút, Hans Grubert. A siker titka az volt, hogy ebben a filmben egyszerűen minden összejött: adva volt egy jó forgatókönyv, Bruce Willis személyében egy kellően laza főhős, Alan Rickman első filmszerepében kiválóan alakította a főgonoszt, méltó ellenfélként funkcionált, látványos akciók, fordulatos történet, mára már klasszikussá vált übercool beszólások. Mindezek mellett a mellékszereplőkre is figyelmet fordítottak az alkotók, a bűnözőknek is volt motivációja, érzései, nem csak robotszerű gyilkológépek voltak.

Alapvetően továbbra is maradt a tévénél, de több közepes és felejthető filmben is felbukkant. Természetesen az ő alakítására ezekben sem lehetett panasz, elegendő, ha A Winchester mestere című örökbecsű alkotásra gondolunk, amelyben nemes egyszerűséggel lemosta a színről Tom Selleck-et. 

A következő nagy dobás a Robin Hood, a tolvajok fejedelme volt, amelyben megesett az a csúfság a kor legnagyobb sztárjával, Kevin Costner-rel, hogy Rickman lejátszotta a filmvászonról. A nottinghami seriff nagyon jól megírt alakjában lubickolt a kiváló színész, nekem máig az ő jelenetei ugranak be először a filmről (természetesen Gáti Oszkár zseniálisan jó szinkronhangján).

A megasikerek helyett továbbra is kisebb visszhangot kapó, de művészileg sokkal nagyobb kihívást jelentő alkotásokat részesítette előnyben, így ismét eltelt néhány év, amíg 1995-ben feltűnt az Értelem és érzelem című kiváló Jane Austen - adaptációban. A forgatókönyv nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy Emma Thompson Oscar díjat is kapott érte, méltán. Habár hű marad Jane Austen világához, mégis sokkal többet mond el egy romantikus történetnél: tökéletesen ábrázol egy világot, amelyben csak a vagyon, a társadalmi státusz számít, az érzelmeknek nincs helye. Vagy mégis? Győzhet az érzelem az értelem felett? A párbeszédek erősek, méltók az írónőhöz. Azonban van néhány üresjárat, és felesleges jelenet. A karakterek teljes mélységükben bemutatásra kerültek, a jellemfejlődés és a motivációk ismertetése tökéletes. Hitelesen sikerült megidézni Jane Austen világát és korát. Alan Rickman az ezredes szerepében mindenkit lemos a vászonról, a legjobb jelenetek azok, amelyekben Emma Thompsonnal látható, a két színész méltó játszótársa egymásnak.

Őrült volt a legendás szerzetes vagy szent? Erre nem kapunk választ a Raszputyin című filmből, azt viszont érezhetjük, hogy mekkora erő a szilárd hit, illetve milyen sebezhető még az uralkodó család is, ha megtalálják a leggyengébb pontját, amely ebben az esetben a cárevics betegsége, illetve az anyai szeretet. Nem politizálnak az alkotók, a történelem csak háttér, a cári családra és Raszputyin személyiségére helyezik a hangsúlyt. És az alapvető probléma is ez a filmmel, hogy nem találták el a jó arányt, így mindenképpen hiányérzete marad a nézőnek.Alan Rickman lubickol a szerepben, kár, hogy nem kapott jobb forgatókönyvet, de ennek ellenére kiválóan bemutatja a szerzetes belső harcait, a saját démonjaival való küzdelmet, a mély hitét, ugyanakkor a gyarlóságát is, hiszen egy olyan ember került a hatalom közelébe, aki nem volt erre méltó, így egyre inkább az önpusztításba menekül. Sikerült megmutatni a gyenge jellemű embert a legenda mögött, nem véletlenül halmozták el díjakkal a kiváló színészt ezért az alakításáért.

Nagy kedvencem a Liam Neeson főszereplésével készült Michael Collins című film, amelyben Alan Rickman természetesen kiváló alakítást nyújt de Valera szerepében. Ezután belekóstolt a rendezésbe is, a Téli vendég ugyan nem lett hibátlan alkotás (konkrétan kissé unalmasra sikeredett és minden erénye mellett látszódott rajta, hogy elsőfilmes próbálkozásról van szó), viszont az osztályon felüli színészi alakítások miatt az erősen ajánlott kategóriába tartozik. 

Néhány közepes film után következett Kevin Smith rendezésében a Dogma, majd az én személyes kedvencem, a Galaxy Quest - Galaktitkos küldetés 1999-ben. Tim Allen, Sigourney Weaver felszabadultan komédiáznak, Alan Rickman pedig fanyar humorral mutatja be a kiégett színészt, aki Shakespeare-en edződött, mégis "csak" egy űrsorozat sztárja lett. Kár, hogy nem igazán zárták a szívükbe a nézők ezt a filmet, és az elborult Star Trek fanok sincsenek oda érte, hiszen elég csúnyán megkapják kedvenceink a magukét, de helyén kezelve az alkotást nagyon jól lehet szórakozni rajta!

A sikerekben gazdag 90-es évek után a 2000-es évek csendesebben indultak, de jöttek a Harry Potter-filmek, amelyben megkapta Piton professzor szerepét, és egy újabb generáció fedezte fel magának a tehetségét. A mára már klasszikussá érett Igazából szerelem című filmben sokadjára játszott együtt Emma Thompson-nal és ismét nagyon jól működött a párosuk a filmvásznon. A Galaxis útikalauz stopposoknak kultstátuszban van, én már nagyon régen kísérletezek vele, hogy végignézzem és még nem adtam fel a próbálkozást, de valamiért nem jön be a film, amit nem is értek igazán, hiszen az angol humort nagyon szeretem, ezért sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni arról, hogy mennyit tett hozzá az alkotáshoz Alan Rickman.

A 2006-ban készült Parfüm  egy remek alkotás lett, azonban minden igyekezete ellenére látszik rajta, hogy a története nem a filmvászonra termett.Tom Tykwer ebben a műben is bizonyítja, hogy kiváló rendező. Különösen sodró lendületű és erejű jeleneteket állított össze (elsősorban a játékidő második felében), különösen jól oldja meg a szagok képi megjelenítését. És természetesen elmaradhatatlan "tartozékai", Frank Griebe operatőr, illetve a zenébe besegítő Reinhold Heil - Johnny Klimek páros is hozzáteszik a magukét ehhez az élményhez. Ben Whishaw alakítása pedig egészen fenomenális, hozzá tényleg csak asszisztálni tudnak az olyan nagy öregek, mint Dustin Hoffmann vagy Alan Rickman. Azonban valahogy mégsem tökéletes a végeredmény: a hosszú játékidő ellenére a forgatókönyv néhány alkotóeleme, mint például az érdekházasság ellen lázadó női főszereplő motivációja, éppen hogy csak meg van jelenítve, ahelyett, hogy ténylegesen el lenne magyarázva.ennek a műnek annak ellenére vannak hiányosságai, hogy tulajdonképpen kihozták belőle a maximumot. És ez a maximum éppen elég ahhoz, hogy egy minőségi és élvezetes alkotásban öltsön testet.

A nem kicsit félresikeredett Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya című Tim Burton filmben is szokásához híven kiváló alakítást nyújtott, az Alice Csodaországban szinkronszerepet vállalt. A Harry Potter filmek után a zajos sikerek elmaradtak, sem a Dől a moné, sem A komornyik nem kapott túl nagy visszhangot, Folyamatosan forgat, sőt az idén moziba kerülő A Little Chaos című filmmel hosszú idő után újra visszatért a rendezéshez. 

A bulvársajtóban soha nem szerepelt pályafutása során, nagyon régen ismerkedett meg élete párjával, antisztár, a kötelező sajtómegjelenéseken túl kerüli a celebpartikat. Igazi színész, aki máig a színpadon érzi magát igazán otthon, dacára annak, hogy filmszerepeinek köszönhetően ismerte és szerette meg  a nagyközönség. Fanyar stílusa, különleges hangja és sokrétű tehetsége nagyon sokféle szerepre tette alkalmassá, zseniálisan tud gonosz lenni, de az érzékeny értelmiségi alakítások sem állnak távol tőle.