Lapulás, de nagyon! Egy bizonyos életkor alatt nem mond semmit ez a mondat, de aki hozzám hasonlóan a 80-as években élte a gyorsan múló gyermekéveit, azt azonnal elönti a nosztalgia, ha meghallja. Merthogy ez még egy nagyon szalonképes idézet az akkori időszak egyik ikonikus filmjéből, a 48 órából. A 80-as évek akciófilmjeiről szóló toplistánál többen hiányolták, és egy kedves olvasó külön kért róla kritikát, melynek nagy örömmel tettem eleget, a feeling kedvéért VHS kazettán (amelyet már alig lehetett látni, mert rongyosra néztem) újráztam. Nos, egy hangyányit csalódott vagyok, már nem vágott annyira földhöz a film, mint régen, de még mindig nagyon jól szórakoztam rajta, ilyen szöveget (mert ezt csak szinkronnal érdemes nézni!) a mai egy kaptafára készült überlátványos és hiperfelejthető akciófilmekben már nem lehet hallani.

Jack Cates felügyelőnek (Nick Nolte) nincs túl jó napja, összeveszett a barátnőjével, két kollégája meghalt, és most kapott a nyakába egy elítéltet, akit 48 órán keresztül pesztrálnia kell, mert ő az egyetlen, aki el tudja vezetni a kollégái gyilkosához. Reggie Hammond (Eddie Murphy) nem túl nagy lelkesedéssel nyújt segédkezet a nyomozáshoz, de miután jól laposra verték egymást, ahogyan azt kell, rádöbbennek, hogy csak közösen érhetik el a céljaikat (Cates-nek a gyilkos, Reggie-nek a pénz kell), így együtt erednek Ganz (James Remar) nyomába...

Kicsit érzem az évek súlyát a vállamon (azért nem olyan vészes a helyzet, 38 évesen még nem érzem magamnak öregnek, már csak azért sem, mert szerintem soha nem fogok felnőni), hiszen tényleg nem most volt, amikor ezt a filmet először láttam. Az úri nevelésem miatt természetesen nem idézek belőle, de azért még ma is előre nevettem a poénokon, mert valóban a szöveg a legmaradandóbb a mára már klasszikussá lett alkotásból. Nem az örökkévalóságnak készült, hanem könnyed szórakoztatási célzattal, és mivel még ma is emlékszünk rá, ezért ez vélhetően sikerült.

Nos, az biztos, hogy nem ebből a műből tanulhat az ifjúság faji értelemben vett korrektséget (kevésbé finoman fogalmazva olyan  szinten megy benne a niggerezés, és a fehérezés, ami ma már elképzelhetetlen lenne), és a káromkodási szókincsünk is fejlődhet belőle rendesen, viszont nem bántóan, hanem poénból zúdulnak ránk ezen nyelvi fordulatok, tehát nagyon jól lehet szórakozni a filmen. Nick Nolte és Eddie Murphy kettőse nagyon jól működik, és ezek el tudják fedni a történet hiányosságait. Mert nem mondhatnánk túl fordulatosnak az eseményeket, egy átlagos tévésorozatban több gondot fordítanak a forgatókönyvre, de ez tényleg mindegy, mert úgyis tudjuk, hogy a végén a rosszfiú hátsó fele csúnyán szét lesz rúgva, inkább Nick Nolte darabosságán és Eddie Murphy selyemfiús kontrasztján van a hangsúly, na és a hamisítatlan 80-as évekbeli hangulaton.

Gondolom, mindenkinek megvan a kedvenc jelenete a filmből (nálam mindent visz, amikor Eddie Murphy fogadásból zsarut játszva rendet csinál a helyi kultúrlétesítményben), ahogyan a kedvenc idézete is, vagyis máig nem felejtettük el gyermekkorunk egyik ikonikus darabjáról. Pedig ha jobban belegondolunk, igazából a zeneileg nagyon jól aláfestett akciójeleneteken és sírva nevetős szintű szövegen túl valóban nem sok mindenről szól a film (nagyon cool például, hogy minden különösebb ok nélkül elkezdik csépelni egymást a fiúk, igaz, hogy ez nem tesz hozzá túl sokat a történethez és a jellemfejlődéshez, de tényleg ne legyünk már ennyire szőrszálhasogatóak, fúj). Jó kis buddy cop mozi, ennyi és nem több, de annyira jó hangulata van, hogy még ma is maradandó élményt tud nyújtani, bár már közel sem akkorát, mint egykoron. 

Nick Nolte jól hozza a nem kicsit kiégett zsarut, aki nem túl finom módszereket alkalmaz, igazi ősmacsó, akinek nem kis problémát okoz, hogy működtesse a kapcsolatát a barátnőjével, hiszen nem igazán képes az érzelmei kifejezésére. Nem becsüli sokra Reggie-t, az ő szemében csak elítélt, akit azért kell elviselnie, hogy meg tudja oldani az ügyet, de aztán persze megtanulja értékelni alkalmi kollégáját. Eddie Murphy szintén telitalálat volt a másik főszerepre, az ő Reggie-je nem mondható szilárd jellemnek és jófiúnak sem, de a kötelező jellemfejlődés nála sem marad el, így a végére természetesen összecsiszolódik a két teljesen különböző ember.

Walter Hill nem utolsó rendező (neki köszönhetjük a részben nálunk forgatott A vörös zsarut is), a két főszereplőre jól sikerült a casting, a szöveg mindent vitt, tehát összességében sikerült összehozni a zsáner egyik legütősebb darabját. Nagy siker volt a film, ezért természetesen folytatták, és a második rész még természetesebben a közelében sem volt az elsőnek, aki eddig kihagyta, ne fárassza magát a megtekintésével, inkább nézze újra ezt mára már kicsit megkopott, de nagyon hangulatos kis akciómozit, egyszeri kikapcsolódásnak ma is tökéletes!

Szórakoztató akciófilm a 80-as évekből, amelyet elsősorban a főszereplők és a nem mindennapi szöveg miatt érdemes megnézni!

7/10