A műfajfilmek kihalóban vannak, néhány zsáner szinte teljességgel eltűnt, mások kis költségvetésbe, megint mások a blockbusteresedésbe menekültek. Azonban ilyenkor, szeptember-október tájékán újra előtűnnek, és próbálják életben tartani műfajuk folytonosságát. A krimik vonalán tavaly a Fogságban volt ez az alkotás, idén pedig a kis túlzással műfaj-szakértő David Fincher érkezett egy újabb darabbal. Amely arra is rávilágít, hogy mi a jó ebben a kihalás széli állapotban: egyre jobban inspirálja az alkotókat a tökéletesedésre.

Nick Dunne (Ben Affleck) házasságának ötödik évét tapossa Amyvel (Rosamund Pike). Nick falusi legény, aki édesanyja betegsége miatt tért vissza szülővárosába, ez viszont a tősgyökeres New York-i feleségének annyira nem jött be. Ötödik házassági évfordulójukra teljesen megromlott a kapcsolatuk, viszont aznap dél körül Nick arra ér haza, hogy Amy eltűnt. Az emberrablásra utaló jelek miatt a rendőrség rögtön foglalkozni kezd az üggyel. Azonban ahogy egyre több bizonyíték kerül elő, úgy mutat minden egyre inkább Nick felé, a férfi pedig kénytelen eljátszani, hogy nem kívánta a pokolba a feleségét.

Valljuk be, egy bizonyos mennyiség után már nehéz újat mondani a krimik között. A tettes kilétére adva van egy véges számú válasz, véges számú csavarral, éppen ezért pontosan azok a filmek tudtak nagyot alkotni, amelyek képesek voltak ennél többet nyújtani, legyen szó a Hetedikről vagy a friss példa True Detective-ről. Krimiként ez a produkció egészen az első nagyobb fordulatig tart ki. Odáig egész jól épülnek fel a rejtélyek, folyamatosan adagolja a forgatókönyv az újabb nyomokat, a karakterek konfliktusai pedig egyre jobban eszkalálódnak. De már eközben is azt venni észre, hogy a filmet szép lassan kezdik eluralni a közgondolkodást kifigurázó momentumok, egyre jobban átszövi a cinikus, morbid humor (szerintem többet lehet nevetni rajta, mint néhány idei vígjátékon), aztán a játékidő felétől teljes pompájában tombolhat a Patrick Bateman-i értékválság és morális pesszimizmus, ahol a bűnügyi szál már csak puszta háttere az eseményeknek.

Félelmetes, hogy Gillian Flynn milyen hátborzongatóan felkavaró, és mégis milyen pontos ábrázolását adja egy házasságnak, de igazából minden kapcsolatunknak, egy igazi lélektani horrort hoz létre a játékidő végére. És bizony senkivel sem bánik kesztyűs kézzel, művéből annyira hiányzik a pozitív hős, hogy Cormac McCarthy is csak elismerően biccentene. A két főszereplő pedig remekül ragadja meg ezt a vonulatot, az általam korábban sokat kritizált Affleck egészen kiváló, de az idáig inkább csak mellékszerepekben jeleskedő Rosamund Pike még őt is elhomályosítja. 

Viszont a tartalmi csúcspont az, ahol Fincher végül elveszti a kontrollt. A folyó nyomozás éppen, hogy csak be-beköszön, csökken a főszereplőn a nyomás, ezzel pedig a feszültség is, hirtelen mindenki borzasztóan enerválttá és passzívvá válik. A film pedig elkerülhetetlenül leül, és innentől kezdve igazán már fel sem tud pörögni, egészen meglepetésszerű az is, hogy egyszer csak véget ér. 

Előrebocsátom, jól szórakozni ezen a filmen senki nem fog. Megkockáztatom azt is, hogy szórakozni sem. (Főleg, ha valaki házastársa oldalán vetemedik a megtekintésére.) Nem mondom, hogy ez elkerülhetetlen lett volna az alapanyag függvényében, viszont ezt a produkciót pontosan azért kell látni, mert gyomorforgatóan őszintén bánik napjaink tabuival és hazugságaival. Ettől pedig nem hiszem, hogy bárki is jól érezné magát, de ugyanez az oka annak, hogy ez a mű könnyen életre szóló élmény lehet. Minden esély megvan rá, hogy a Holtodiglan lesz a 2010-es évek Amerikai pszichója.

9/10