A filmet a 11. Jameson Cinefesten volt lehetőségem megtekinteni.

Mike Cahill 3 éve robbant be a köztudatba az Another Earth című alkotásával, amely egyszerre kívánta összeházasítani a kisköltségvetésű sci-fik és az indie drámák világát. Azonban lehet, hogy túl jól is sikerült ez a bemutatkozás, mert következő filmjére Cahill mintha kicsit elhitte volna, hogy ő nagyon tud valamit, a végeredmény viszont inkább ezzel ellentétes irányba mutat.

Ian Gray (Michael Pitt) a szemek megszállottja: gyerekkora óta ezeket fotózza, kutatóként pedig határozott célja, hogy a szem evolúcióján keresztül cáfolja Isten létezését. Amikor egy házibulin összefut egy hihetetlenül különleges szempárral rendelkező hölggyel, egyből beleszeret, annak ellenére, hogy a nő az este végén lelép. Ian mindent megtesz, hogy felkutassa, és amikor megtalálja, kiderül, hogy a lány éppen ellentétesen gondolkodik tudományról és spiritualitásról. Ian ettől viszont csak még jobban belebolondul, de nem is sejti, hogy olyan események előtt áll, amelyek teljesen felforgatják az életét és gondolkodását.

Cahill a tudományos-fantasztikumot ismét egy okos és ügyesen kidolgozott koncepció részeként használja, amelyben jól ütközteti a hit kontra tudomány vitakört. A rendező hatalmas ambícióval vág bele a történetbe, amely abszolút pozitív nyomot is hagy a végeredményen. Nagy vonalakban igazából minden működne is ebben a produkcióban, a problémák ott kezdődnek, amikor kisebb léptékben vizsgáljuk. A forgatókönyv borzasztóan körülményesen tudja csak a cselekményt erre az útra terelni, igazából már egy óra is eltelt, mire úgy éreztem, végre valójában is elkezdődött a film.

Ebbe a nehézkes történetszövésbe pedig sokszor még maga az író-rendező is belebonyolódik, és nem egy helyen otromba hibákat vét. Egyik pillanatban egy karakter még pontosan tudja, mi az az íriszszken, majd 2 jelenettel később mégis el kell magyarázni neki (mert hogy ott már a nézőnek is el kéne...), olyan apróságokról nem is beszélve, hogy főszereplőnk az összeköltözéskor jár először barátnőjénél, aki meg ennél jóval később tudja meg, hogy a srác mit dolgozik. Az ezek után már meglepetésként sem ért, hogy a befejezés egészen kiszámítható, és igazából nem is vezet sehova.

Nem is az a meglepő ebben, hogy maga a szerző ennyire átgondolatlan és felületes munkát végzett, hanem, hogy az egész produkció (jobb esetben még a kreatív folyamatok) során egy ember nem volt, aki ezeken a triviális dolgokon fennakadt volna. Pedig hatalmas szükség lett volna rá, mert ez a téma (és akár ez a sztori is) jóval többet érdemelt volna annál, mint hogy a játékidő félénél csak azért ne hagyjam ott, mert nem otthon a tévé előtt, hanem egy zsúfolt moziteremben ültem. Azért nem feltétlenül bánom, hogy nem tettem, mert az ez után beinduló narratíva tartogatta magában az összes élvezhető mozzanatot és hatásos képsort, ez pedig valamit azért emelt az értékelésemen.

De összességében nem tudok sok jót írni Az origóról, körülményes vargabetűi még valamennyire megbocsáthatók lennének, de a szimpla oda nem figyelést és bugyutaságot már nem lehet semmivel mentegetni. Csak remélni tudom, hogy Cahill nem fog sok kollégájához hasonlóan arra az útra lépni, ahol saját művészi ambícióin kívül már semmi nem számít, és amely értékelhetetlen alkotások sorát eredményezi.

5/10